A minap egy komment kapcsán elgondolkodtam: vajon elég szociális érzékenységet mutatnak a posztjaim? Vajon nem váltam-e túlságosan is önelégülten okoskodóvá a magam középosztálybeli hátterével, miközben azok az emberek, akik drogproblémákkal küzdenek Magyarországon, gyakran jóval kevésbé kedvező körülmények között élnek. Mert hiába írom meg például, hogy a függőség egy illúziókból szőtt selyemgubó, amit az ember maga köré sző – de vajon ez a selyemgubó nem teljesen természetes védekezőmechanizmusa-e valakinek, aki mélyszegénységben él? Vagy esetleg bántalmazó kapcsolatban? Vagy teljes magányban, esetleg krónikus fájdalmak közepette?
Bizony, nagy a veszélye annak, hogy önélégülten ítélkezővé válunk, amikor függőségekről van szó. Kárhoztatjuk a „drogost” a „játszmázása” miatt – de közben vajon látjuk, hogy mennyire felelős a környezete, az őt körülvelő társadalmi rendszer azért, hogy ilyen játszmákba kényszerül? Vajon tényleg a gyenge jellemük miatt „nem motiváltak” és „vannak tagadásban”? Vajon biztos lehetek benne, hogy nem ütném ki magam én is valami szerrel minden nap, ha éppen összeomlana az egzisztenciám, elhagyna a párom vagy valami krónikus betegséggel küzdenék? A fájdalomba belekóstolhattam a múltkor a kórházban: és bizony alázatra intett azokkal kapcsolatban, akik akár mentális, akár fizikai szenvedésük csillapítására gyógyszerekhez fordulnak.
Amikor drogfogyasztásról van szó, olyan keveset foglalkozunk ezekkel a dolgokkal: a szociális, egzisztenciális kérdésekkel. Minél több ember szorul ki a társadalom margójára, minél több ember egzisztenciája válik ingataggá – annál többen fognak majd vigaszt találni a „mesterséges mennyországokban” (copyright Baudelaire).
Sokan kérdezhetik, hogy dehát ha nem engedheti meg magának valaki a lakhatást, a kaját, ha nincs stabil jövedelme, akkor hogy van pénze piára vagy más drogra. Nos, akik ezt nem értik, azok nem értik a nyomor lélektanát. Ahogy Móricz fogalmazott, a nyomor más, mint a tisztes szegénység: az már nem ösztönöz felemelkedésre, szorgalomra. Hanem pusztít, mint a szennyes árvíz.
Amikor valaki teljesen kilátástalannak látja a helyzetét, akkor a pillanatnyi menekülést, élvezetet hozó eszközök hirtelen nagyon felértékelődnek – míg a hosszú távon előnyhöz vezető, de rövid távon takarékoskodást igénylő tevékenységek leértékelődnek. A nyomor = szegénység + kilátástalanság. Nem csak anyagi dolgok hiánya, de egyben a remény hiánya is.
Nos, ha a megélhetés alakulását nézzük ma Magyarországon, akkor azt láthatjuk, hogy az elmúlt időszakban az egész EU viszonylatában nálunk van magasan a legnagyobb élelmiszerinfláció (ennyit arról, hogy csak a háború vagy a szankciók okozzák az inflációt, de ez már egy másik történet). Hiába az ársapkák, ilyen sufnituning módszerrel nem lehet egy piacgazdaságban operálni, a költségek előbb-utóbb nőni fognak másutt, esetleg áruhiány lép fel. Most olvastam például, hogy milyen hihetetlen áremelkedés tapasztalható a higiéniai árucikkek, WC-papír, tampon stb. terén – ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy egyre több szegény ember képtelen ezeket megvenni.
Stabil lakhatást teremteni még egy olyan középosztálybeli értelmiséginek is nehéz, mint én (44 évesen nulla esélyem van saját lakásra) – nemhogy egy mélyszegénységben élőnek. Olyan durván el vannak szállva az ingatlanárak, hogy a társadalom jelentős része, több millió ember legfeljebb dohos, rozoga, zsúfolt bérlakásokban, viskókban tud élni. Vagy még ott sem, és kiszorul az utcára. Ahol, megmondom őszintén, a helyükben én is leginkább piálnék vagy herbáloznék, hogy elfelejtsem az egész nyomorúságos életemet.
Ezen az oldalon továbbra is próbálok együttérzően, ítélkezés nélkül írni az emberi szenvedésről. De bizony könnyű szem elől téveszteni a saját kiváltságainkat, amelyek felülről többnyire láthatatlanok, alulról viszont majd kibökik a szemlélő szemét. És sajnos azok a legvakabbak, akik a legmagasabban, a hatalom és vagyon védőbástyáinak sáncai mögött élnek.
