„A tökéletesség egy bot, ami a lehetséges ütésére szolgál,” írja Rebecca Solnit. Tényleg, kevés dolog van, ami károsabb, mint a perfekcionizmus: a folyamatos elégedetlenség, hogy valamit megint nem elég jól csináltunk. Ami persze többnyire átmegy az önostorzó megállapításba, hogy már megint nem vagyunk elég jók.
Sokan – szülők, tanárok stb. – azt gondolják, hogy jót tesznek a gondjukra bízott gyereknek, ha folyamatosan kritizálják. Abból tanul a gyerek, ha az orra alá dörgölik a hibáit, és akkor majd legközelebb jobban teljesít. De tényleg mindig teljesítőgépek akarunk lenni? Tényleg mindig a teljesítmény a mérőeszköze annak, hogy mennyit érnek a tetteink – és mennyit érünk mi?
Vajon hány ember fejében visszhangzanak azok a kritikák, a lelki terror, amit még azoktól kapott gyermekkorában, akikre felnézett? Akik gyakran a saját személyes frusztrációjukat vetítették ki rá egy jó kis fejmosás képében. Elfelejtve, hogy a gyerek, ha rossz dolog történik vele, akkor mindig az a mély meggyőződés alakul ki benne, hogy ő rossz és benne van a hiba.
Hosszú távon nem tesz minket boldogabb emberré, mi több, még a teljesítményünkre is rossz hatással van a perfekcionizmus. Addiktív: beindítja a szégyen-spirált, miközben éppen azt ígéri, hogy megszabadít tőle. Megkeseríti még a siker édes ízét is, és arra sarkall bennünket, hogy soha ne legyünk elégedettek azzal, ami van. És sok ember éppen a perfekcionizmus elől menekül a hedonizmusba: az érzéki élvezetek cinikus hajszolásába. A nárcisztikus önfényezés is a perfekcionizmus érméjének másik oldala: hasonló sérülésekben erednek és kölcsönösen gerjesztik egymást.
Nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. Igent mondok a tökéletlen életemre. Ezek olyan mondatok, amiket megtanulhatnánk többet mondogatni maguknak.
(notes to myself)
