„A tökéletesség egy bot, ami a lehetséges ütésére szolgál,” í­rja Rebecca Solnit. Tényleg, kevés dolog van, ami károsabb, mint a perfekcionizmus: a folyamatos elégedetlenség, hogy valamit megint nem elég jól csináltunk. Ami persze többnyire átmegy az önostorzó megállapí­tásba, hogy már megint nem vagyunk elég jók. Sokan – szülők, tanárok stb. – azt gondolják, hogy jót tesznek a gondjukra bí­zott gyereknek, ha folyamatosan kritizálják. Abból tanul a gyerek, ha az orra alá dörgölik a hibáit, és akkor majd legközelebb jobban teljesí­t. De tényleg mindig teljesí­tőgépek akarunk lenni? Tényleg mindig a teljesí­tmény a mérőeszköze annak, hogy mennyit érnek a tetteink – és mennyit érünk mi? Vajon hány ember fejében visszhangzanak azok a kritikák, a lelki terror, amit még azoktól kapott gyermekkorában, akikre felnézett? Akik gyakran a saját személyes frusztrációjukat vetí­tették ki rá egy jó kis fejmosás képében. Elfelejtve, hogy a gyerek, ha rossz dolog történik vele, akkor mindig az a mély meggyőződés alakul ki benne, hogy ő rossz és benne van a hiba. Hosszú távon nem tesz minket boldogabb emberré, mi több, még a teljesí­tményünkre is rossz hatással van a perfekcionizmus. Addiktí­v: beindí­tja a szégyen-spirált, miközben éppen azt í­géri, hogy megszabadí­t tőle. Megkeserí­ti még a siker édes í­zét is, és arra sarkall bennünket, hogy soha ne legyünk elégedettek azzal, ami van. És sok ember éppen a perfekcionizmus elől menekül a hedonizmusba: az érzéki élvezetek cinikus hajszolásába. A nárcisztikus önfényezés is a perfekcionizmus érméjének másik oldala: hasonló sérülésekben erednek és kölcsönösen gerjesztik egymást. Nem vagyok tökéletes, de elég jó vagyok. Igent mondok a tökéletlen életemre. Ezek olyan mondatok, amiket megtanulhatnánk többet mondogatni maguknak. (notes to myself)