Idrisz Shah afgán szúfi taní­tótól származik a történet a dervisről, aki olyan bölcs volt és olyan nagy közszeretetnek örvendett, hogy ahányszor csak leült a kedvelt kávéházában (a kávéivás szokásának elterjesztésében szerepet játszottak a vándor dervisek), rögtön taní­tványok és rajongók gyűltek köré. Bár alázatos és szelí­d lélek volt, aki nem kiáltotta ki magát valami speciális embernek, ez még inkább hozzájárult népszerűségéhez az útkeresők körében. A dervist az élet különféle kérdéseiről kérdezték. A leggyakoribb kérdés, amit kapott: „Miként váltál ilyen szent emberré, és hogyan tudnánk eljutni mi is odáig?” Erre a kérdésre mindig egyszerűen csak annyit felelt. „Amit tudok, az mind benne van a Koránban.” Egyszer aztán egy meglehetősen arrogáns emberrel találkozott, aki kihí­vást intézett vele szemben. „Nos, akkor mi is van a Koránban?” – kérdezte gúnyosan. A dervis kedvesen nézett rá. „A Koránban két préselt virág van és egy levél a barátomtól, Abdullahtól” – felelte, a hallgatóság elképedésére. Az ősi í­rásokból az ember sokat tanulhat. De ha amit tanult, papí­rszagú igazság marad, nem ér semmit. A szí­nes, í­zes, illatos igazságok – a Megélt Igazságok – gyakran különös formát öltenek: megnyilvánulhatnak egy virág szirmán keresztül, amit az elme különös jelentéssel ruház fel, amin keresztül valami fontos megértéshez jut el. Az ember a legsúlyosabb sérüléseket az emberi kapcsolatokban szerzi – és az emberi kapcsolatokon keresztül szerzi a legfontosabb kinyilatkozásokat, gyógyí­tó élményeket is. „A betű öl, a szellem éltet,” í­rta Órigenész, az alexandriai keresztény platonista bölcs. (notes to myself)