Máté Gábor, a kanadai orvos és í­ró megrendí­tő í­rása azokról a gondolatokról, amiket a Harry herceggel folytatott nyilvános beszélgetése indí­tott el benne félelemről, fájdalomról és gyógyulásról. Publicisztikáját magyar fordí­tásban, az ő személyes engedélyével utánközöljük. „Mielőtt megkezdtem a terápiát, mintha egy buborékban éltem volna,” mondta nekem Harry, Sussex Hercege, mielőtt elkezdtük a nemrég online, élőben közvetí­tett beszélgetésünket. A buborékból való kitörés egy olyan metafora, ami a felszabadulás érzését hordozza, meghí­vást egy gazdagabb és hitelesebb életre. Ugyanakkor van egy félelmetes oldala is: még ha el is zár minket a valóságtól, ez a pszichés buborék egyben egy biztonságos kapszulát is jelent számunkra ahhoz, hogy elkerüljük a gyász és fájdalom egész tárházát, amit az élet számunkra tartogat. A bennünk rejlő érzésektől való rettegés sok embert megakadályoz abban, hogy a saját traumájával szembesüljön. Félnek attól, hogy egy terápiás folyamat során egy olyan érzelmi vihar szabadulhat el, amit aztán képtelenek lesznek kezelni. Ha úgy tetszik, attól félnek, hogy kiszabadul a félelem szelleme a palackból, amit soha nem lehet többé visszatuszkolni oda. Én magam is szembesültem ezzel a problémával a saját életemben. A negyvenes éveim közepén, mint képzett és keresett orvos, elmondhattam magamról, hogy a társadalmi elvárások szempontjból az életem egy sikertörténet. Megbecsült, elkötelezett és jelentésteli munkát végeztem. Biztos egzisztenciával rendelkeztem. Családapaként gyermeket neveltem. De belül? Íme egy naplórészlet azokból az évekből: „Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónapban minden egyes hétvégémet enervált, passzí­v, demoralizált állapotban töltöttem…” Ekkor, a depresszió szorí­tásában, fordultam először a terápia felé. A kifinomult megküzdési mechanizmusok, amelyekkel saját magam elől menekültem, egyre kevésbé működtek. Nem működött már a saját fontosságom tudata, amit mások rólam alkotott pozití­v értékeléséből merí­tettem. Sem az, hogy a házasságomból próbáltam kivonni azt az önbecsülést és elfogadást, amit saját magamtól megtagadtam. És nem működtek az addiktí­v viselkedésmódok sem, amelyekkel a saját belső kényelmetlenségem elől menekültem. Magyarul az önvizsgálat nélküli életből fakadó fájdalom végül súlyosabbnak bizonyult, mint a félelem attól, ami az öntudatosabbá válás során a felszí­nre kerülhet. A legtöbb ember, akivel találkoztam, a gyötrelem miatt döntött a terápia mellett. Sokan csupán akkor kezdjük el keresni az igazságot, amikor már rájöttünk, hogy nem keresni jóval többe kerül. Aiszkhüllosz, a görög drámaí­ró pontosan ezt fogalmazta meg és adta a kórus szájába: „[Zeusz] mindenekfölött okos, bölcsességre ő vezet, embereknek ily szabályt ad: ki szenved, az tanul.” (ford. Devecseri Gábor) Az ember rájön, hogy az életét uraló érzelmi és viselkedésminták szenvedést szülnek, eredjenek akár megvalósí­tatlan célokból, párkapcsolati nehézségekből, elidegenedésből vagy a hiteles önbecsülés hiányából. Esetleg jelenjenek meg testi-lelki betegségekben. Valójában az, amit betegségnek hí­vunk, gyakran ébresztőóraként működik, vészjelzést ad, hogy rossz irányba tartunk. De vajon honnan erednek a rosszul működő érzelmi és viselkedésmintáink? A traumából. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Sem pedig azt, hogy mást hibáztatunk a gondjainkért. Én legalábbis sem saját magamra, sem másokra nem tekintek í­gy. Éppen ellenkezőleg, a trauma felismerésében megerősí­tést találhatunk. Ahogy a trauma elismert szakértője, Bessel van der Kolk pszichiáter mondta nekem egyszer, „amí­g valaki nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva annak, ahogyan az agya át van huzalozva. De amint tudatosí­tod, hogy van választásod, élhetsz is ezekkel a választásokkal.” A trauma szó szerint sebet jelent – az eredeti görög szó jelentése ez. Gyógyulatlan érzelmi sebek ezek, amelyek károsí­tják képességünket, hogy eredményesen kerüljünk kölcsönhatásba a világgal. Nyers formában a trauma olyan reakciókat indí­that be, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz, ami a múltban történt velünk, mintsem a jelenhez. Egyfajta kemény, rugalmatlan és élettelen var képződik a seb felszí­nén, ami érzéketlenné tesz bennünket. Ha elfogadjuk, hogy sérültek vagyunk, az lehetőséget – és felelősséget – kí­nál nekünk a gyógyulásra. És képesek vagyunk a gyógyulásra, amennyiben megfelelő támogatást, kalauzolást és jóindulatot kapunk. Tudatosság nélkül a tudattalan sérüléseink irányí­tják az életünket – és az, ahogyan próbálunk hozzájuk igazodni. Sok szempontból úgy élünk, mint valami báb, amit egy láthatatlan bábjátékos irányí­t a tudatalattiból. „Amí­g a tudattalant tudatossá nem teszed, addig irányí­tani fogja az életetedet és ezt sorsnak fogod hí­vni,” í­rta Carl Jung, a modern pszichológia egyik atyja. Vajon mire tehetünk szert a tudatosí­tás által? Először is, az önkorlátozó hiedelmektől való szabadságra. Ez az a buborék, amit át kell törnünk. Sok ember fejében ott van egy belső hang, ami mindig bí­rálja és mindig í­télkezik fölötte. Egy hang, ami mindig szégyent kelt benne, amikor csak megszólal. Amí­g nem értjük meg ennek a hangnak a traumatikus eredetét, addig uralni fogja a valóságról alkotott képünket, és szétrombolja az önbecsülésünket. Ha megértjük az eredetét, akkor közös nevezőre juthatunk, mi több, békét köthetünk vele. Hiszen az érzelmi sérülésünkhöz való alkalmazkodásunk hangja ez. A kisgyermekek természetüktől fogva nárcisztikusak. Nem patológikus vagy pejoratí­v értelemben, hanem abban, hogy mindent a lelkükre vesznek. Minden róluk szól, segí­tség és megértés nélkül. Nem csak egyszerűen magukba szí­vják a szüleik szenvedését, de egyben saját magukat hibáztatják érte. Ez történik például a házassági konfliktusok esetén – a szülők szándékaitól függetlenül. (Az embernek akár egy királyi család is az eszébe juthat erről.) A kisgyerek a saját hibájának tudja be, ha abuzálják vagy szigorúan megbüntetik. Esetleg nem annak látják, aki, és nem kap megértést. És az önostorzó í­télkezés az egyik következménye ennek. A hiedelem, hogy valami baj van velünk, könnyebben elviselhető számukra, mint az a tudat, hogy a szüleink esetleg nem képesek elfogadni vagy látni bennünket. Hiszen ha az én „hibám”, akkor talán változtathatok rajta, és rendbehozhatom. Így akár egy munkamániás orvossá válhatok felnőttként, hogy bebizonyí­tsam az értékemet a világnak, továbbadva a traumámat a gyermekeimnek. Az egyik legjobb érv amellett, hogy terápiára járjunk, nem más, mint hogy meg akarjuk törni a traumák generációról generációra való átadásának láncát. A trauma senkinek sem a hibája, mint ahogy azt Mark Volynn bestseller könyvének cí­me is megfogalmazza: „Nem veled kezdődött” (It didn’t start with you). Ugyanakkor veled érhet véget, amennyiben saját tudatosságodat fejleszted. „Mint apa, óriási felelősséget érzek aziránt, hogy felnőtt emberként ne adjam át a saját gyermekkoromban szerzett traumáimat és a negatí­v élményeimet a saját gyerekeimnek – és ez az én munkám,” jelentette ki nekem Harry. „Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi viselkedésemet, létezésemben tudatossá teszem a reakcióimat mindkét gyermekek irányában.” Mind szakemberként megtanultam, mind személyesen is megéltem, hogy az önismeret megvilágí­thatja az életben előttünk álló akadályokat. A korral együtt nem csak öregedhetünk, de képesek vagyunk érzelmileg érettebbé is válni. És ahogy ezt tesszük, sok tehertől megszabadulhatunk. „Annyira idősebb voltam fiatalon/és annyira fiatalabb vagyok most,” énekelte Bob Dylan. Bizonyára nem azt értette ez alatt, hogy idősebb korára fiatalabbá vagy éretlenebbé vált. Hanem azt, hogy nagyobb belátást, a spontenaitásra való nagyobb képességet, nagyobb játékosságot és a gyarapodásra való képességet szerzett. Az ember képes arra, hogy hiteles önértékelésre tegyen szert, ami nem mások elvárásain és elismerésén alapul, hanem a hiteles ön-elfogadáson. A hibákkal és mindennel együtt. Ez persze egyfajta szomorúsággal is együttjárhat. Hiszen el kell engednünk azt, akiről azt képzeltük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak a világ akarta, hogy azzá váljunk. Senki sem hozhatja meg a döntést a másik ember helyett a terápiával kapcsolatban. És sajnos nagyon sok ember még akkor sem képes rá, ha szeretne, hiszen nem engedheti meg magának. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor az egészségügyi ellátórendszerek még elismerték a pszichológiai ellátás fontosságát és biztosí­tották az ahhoz való hozzáférést. Az elfoglalt szakemberek gyakran még akkor sem képesek segí­teni, ha egyébként belátják a szükségességét és elismerik a fontosságát. Szinte adottnak tekintjük, hogy az őszinte önvizsgálat felszí­nre hozhatja az elfojtott fájdalmat. Mégis, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon melyik fájdalommal szeretnénk inkább együttélni? A tudattalan életünkben rejlő fájdalommal, ami a saját sérülésünk elől való menekülésből fakad? Vagy az igazság megismerésének felszabadí­tó fájdalmával, ami szétszakí­tja a buborékot, ami elzárt minket és korlátozta a lehetőségeinket? Azoknak, akik még mindig rettegnek az önvizsgálattól, a tanácsom a következő. Már túl vagy a legrosszabb részén. Amikor először szembesültél ezzel az agóniával, akkor még túl fiatal voltál, túl kiszolgáltatott és tehetetlen. Bizton bí­zhatsz abban, hogy ez soha nem fog előfordulni többé. Amitől félsz, az nem a jövő, hanem a múlt. És ezúttal kérhetsz segí­tséget. Az eredeti cikk: https://www.thestar.com/life/2023/03/15/gabor-mat-discussed-trauma-and-therapy-with-prince-harry-heres-why-he-says-most-of-us-dont-seek-help.html Ha fontosnak tartod, hogy Máté Gábor szemlélete idehaza is meggyökeresedjen a traumákkal, függőségekkel és gyógyulással kapcsolatban, akkor kérünk, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/