Máté Gábor, a kanadai orvos és író megrendítő írása azokról a gondolatokról, amiket a Harry herceggel folytatott nyilvános beszélgetése indított el benne félelemről, fájdalomról és gyógyulásról. Publicisztikáját magyar fordításban, az ő személyes engedélyével utánközöljük.
„Mielőtt megkezdtem a terápiát, mintha egy buborékban éltem volna,” mondta nekem Harry, Sussex Hercege, mielőtt elkezdtük a nemrég online, élőben közvetített beszélgetésünket.
A buborékból való kitörés egy olyan metafora, ami a felszabadulás érzését hordozza, meghívást egy gazdagabb és hitelesebb életre. Ugyanakkor van egy félelmetes oldala is: még ha el is zár minket a valóságtól, ez a pszichés buborék egyben egy biztonságos kapszulát is jelent számunkra ahhoz, hogy elkerüljük a gyász és fájdalom egész tárházát, amit az élet számunkra tartogat.
A bennünk rejlő érzésektől való rettegés sok embert megakadályoz abban, hogy a saját traumájával szembesüljön. Félnek attól, hogy egy terápiás folyamat során egy olyan érzelmi vihar szabadulhat el, amit aztán képtelenek lesznek kezelni. Ha úgy tetszik, attól félnek, hogy kiszabadul a félelem szelleme a palackból, amit soha nem lehet többé visszatuszkolni oda.
Én magam is szembesültem ezzel a problémával a saját életemben.
A negyvenes éveim közepén, mint képzett és keresett orvos, elmondhattam magamról, hogy a társadalmi elvárások szempontjból az életem egy sikertörténet. Megbecsült, elkötelezett és jelentésteli munkát végeztem. Biztos egzisztenciával rendelkeztem. Családapaként gyermeket neveltem. De belül? Íme egy naplórészlet azokból az évekből: „Nincs energiám az élethez. Az elmúlt két hónapban minden egyes hétvégémet enervált, passzív, demoralizált állapotban töltöttem…”
Ekkor, a depresszió szorításában, fordultam először a terápia felé. A kifinomult megküzdési mechanizmusok, amelyekkel saját magam elől menekültem, egyre kevésbé működtek. Nem működött már a saját fontosságom tudata, amit mások rólam alkotott pozitív értékeléséből merítettem. Sem az, hogy a házasságomból próbáltam kivonni azt az önbecsülést és elfogadást, amit saját magamtól megtagadtam. És nem működtek az addiktív viselkedésmódok sem, amelyekkel a saját belső kényelmetlenségem elől menekültem. Magyarul az önvizsgálat nélküli életből fakadó fájdalom végül súlyosabbnak bizonyult, mint a félelem attól, ami az öntudatosabbá válás során a felszínre kerülhet.
A legtöbb ember, akivel találkoztam, a gyötrelem miatt döntött a terápia mellett. Sokan csupán akkor kezdjük el keresni az igazságot, amikor már rájöttünk, hogy nem keresni jóval többe kerül. Aiszkhüllosz, a görög drámaíró pontosan ezt fogalmazta meg és adta a kórus szájába: „[Zeusz] mindenekfölött okos, bölcsességre ő vezet, embereknek ily szabályt ad: ki szenved, az tanul.” (ford. Devecseri Gábor)
Az ember rájön, hogy az életét uraló érzelmi és viselkedésminták szenvedést szülnek, eredjenek akár megvalósítatlan célokból, párkapcsolati nehézségekből, elidegenedésből vagy a hiteles önbecsülés hiányából. Esetleg jelenjenek meg testi-lelki betegségekben. Valójában az, amit betegségnek hívunk, gyakran ébresztőóraként működik, vészjelzést ad, hogy rossz irányba tartunk.
De vajon honnan erednek a rosszul működő érzelmi és viselkedésmintáink? A traumából. Ennek elismerése nem jelenti azt, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Sem pedig azt, hogy mást hibáztatunk a gondjainkért. Én legalábbis sem saját magamra, sem másokra nem tekintek így. Éppen ellenkezőleg, a trauma felismerésében megerősítést találhatunk. Ahogy a trauma elismert szakértője, Bessel van der Kolk pszichiáter mondta nekem egyszer, „amíg valaki nem vizsgálja önmagát, addig teljesen ki van szolgáltatva annak, ahogyan az agya át van huzalozva. De amint tudatosítod, hogy van választásod, élhetsz is ezekkel a választásokkal.”
A trauma szó szerint sebet jelent – az eredeti görög szó jelentése ez. Gyógyulatlan érzelmi sebek ezek, amelyek károsítják képességünket, hogy eredményesen kerüljünk kölcsönhatásba a világgal. Nyers formában a trauma olyan reakciókat indíthat be, amelyeknek sokkal több köze van ahhoz, ami a múltban történt velünk, mintsem a jelenhez. Egyfajta kemény, rugalmatlan és élettelen var képződik a seb felszínén, ami érzéketlenné tesz bennünket.
Ha elfogadjuk, hogy sérültek vagyunk, az lehetőséget – és felelősséget – kínál nekünk a gyógyulásra. És képesek vagyunk a gyógyulásra, amennyiben megfelelő támogatást, kalauzolást és jóindulatot kapunk. Tudatosság nélkül a tudattalan sérüléseink irányítják az életünket – és az, ahogyan próbálunk hozzájuk igazodni. Sok szempontból úgy élünk, mint valami báb, amit egy láthatatlan bábjátékos irányít a tudatalattiból. „Amíg a tudattalant tudatossá nem teszed, addig irányítani fogja az életetedet és ezt sorsnak fogod hívni,” írta Carl Jung, a modern pszichológia egyik atyja.
Vajon mire tehetünk szert a tudatosítás által? Először is, az önkorlátozó hiedelmektől való szabadságra. Ez az a buborék, amit át kell törnünk. Sok ember fejében ott van egy belső hang, ami mindig bírálja és mindig ítélkezik fölötte. Egy hang, ami mindig szégyent kelt benne, amikor csak megszólal. Amíg nem értjük meg ennek a hangnak a traumatikus eredetét, addig uralni fogja a valóságról alkotott képünket, és szétrombolja az önbecsülésünket. Ha megértjük az eredetét, akkor közös nevezőre juthatunk, mi több, békét köthetünk vele. Hiszen az érzelmi sérülésünkhöz való alkalmazkodásunk hangja ez.
A kisgyermekek természetüktől fogva nárcisztikusak. Nem patológikus vagy pejoratív értelemben, hanem abban, hogy mindent a lelkükre vesznek. Minden róluk szól, segítség és megértés nélkül. Nem csak egyszerűen magukba szívják a szüleik szenvedését, de egyben saját magukat hibáztatják érte. Ez történik például a házassági konfliktusok esetén – a szülők szándékaitól függetlenül. (Az embernek akár egy királyi család is az eszébe juthat erről.) A kisgyerek a saját hibájának tudja be, ha abuzálják vagy szigorúan megbüntetik. Esetleg nem annak látják, aki, és nem kap megértést. És az önostorzó ítélkezés az egyik következménye ennek.
A hiedelem, hogy valami baj van velünk, könnyebben elviselhető számukra, mint az a tudat, hogy a szüleink esetleg nem képesek elfogadni vagy látni bennünket. Hiszen ha az én „hibám”, akkor talán változtathatok rajta, és rendbehozhatom. Így akár egy munkamániás orvossá válhatok felnőttként, hogy bebizonyítsam az értékemet a világnak, továbbadva a traumámat a gyermekeimnek.
Az egyik legjobb érv amellett, hogy terápiára járjunk, nem más, mint hogy meg akarjuk törni a traumák generációról generációra való átadásának láncát. A trauma senkinek sem a hibája, mint ahogy azt Mark Volynn bestseller könyvének címe is megfogalmazza: „Nem veled kezdődött” (It didn’t start with you). Ugyanakkor veled érhet véget, amennyiben saját tudatosságodat fejleszted. „Mint apa, óriási felelősséget érzek aziránt, hogy felnőtt emberként ne adjam át a saját gyermekkoromban szerzett traumáimat és a negatív élményeimet a saját gyerekeimnek – és ez az én munkám,” jelentette ki nekem Harry. „Ez azt jelenti, hogy a hétköznapi viselkedésemet, létezésemben tudatossá teszem a reakcióimat mindkét gyermekek irányában.”
Mind szakemberként megtanultam, mind személyesen is megéltem, hogy az önismeret megvilágíthatja az életben előttünk álló akadályokat. A korral együtt nem csak öregedhetünk, de képesek vagyunk érzelmileg érettebbé is válni. És ahogy ezt tesszük, sok tehertől megszabadulhatunk. „Annyira idősebb voltam fiatalon/és annyira fiatalabb vagyok most,” énekelte Bob Dylan. Bizonyára nem azt értette ez alatt, hogy idősebb korára fiatalabbá vagy éretlenebbé vált. Hanem azt, hogy nagyobb belátást, a spontenaitásra való nagyobb képességet, nagyobb játékosságot és a gyarapodásra való képességet szerzett.
Az ember képes arra, hogy hiteles önértékelésre tegyen szert, ami nem mások elvárásain és elismerésén alapul, hanem a hiteles ön-elfogadáson. A hibákkal és mindennel együtt. Ez persze egyfajta szomorúsággal is együttjárhat. Hiszen el kell engednünk azt, akiről azt képzeltük, hogy mi vagyunk, pedig valójában csak a világ akarta, hogy azzá váljunk.
Senki sem hozhatja meg a döntést a másik ember helyett a terápiával kapcsolatban. És sajnos nagyon sok ember még akkor sem képes rá, ha szeretne, hiszen nem engedheti meg magának. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor az egészségügyi ellátórendszerek még elismerték a pszichológiai ellátás fontosságát és biztosították az ahhoz való hozzáférést. Az elfoglalt szakemberek gyakran még akkor sem képesek segíteni, ha egyébként belátják a szükségességét és elismerik a fontosságát.
Szinte adottnak tekintjük, hogy az őszinte önvizsgálat felszínre hozhatja az elfojtott fájdalmat. Mégis, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon melyik fájdalommal szeretnénk inkább együttélni? A tudattalan életünkben rejlő fájdalommal, ami a saját sérülésünk elől való menekülésből fakad? Vagy az igazság megismerésének felszabadító fájdalmával, ami szétszakítja a buborékot, ami elzárt minket és korlátozta a lehetőségeinket?
Azoknak, akik még mindig rettegnek az önvizsgálattól, a tanácsom a következő. Már túl vagy a legrosszabb részén. Amikor először szembesültél ezzel az agóniával, akkor még túl fiatal voltál, túl kiszolgáltatott és tehetetlen. Bizton bízhatsz abban, hogy ez soha nem fog előfordulni többé. Amitől félsz, az nem a jövő, hanem a múlt. És ezúttal kérhetsz segítséget.
Az eredeti cikk: https://www.thestar.com/life/2023/03/15/gabor-mat-discussed-trauma-and-therapy-with-prince-harry-heres-why-he-says-most-of-us-dont-seek-help.html
Ha fontosnak tartod, hogy Máté Gábor szemlélete idehaza is meggyökeresedjen a traumákkal, függőségekkel és gyógyulással kapcsolatban, akkor kérünk, támogasd a Drogriporter munkáját: https://drogriporter.hu/tamogass/
