Generációról generációra adjuk át a bántást ebben az országban anélkül, hogy megtanulnánk, mit jelent a valódi megbánás és megbékítés. A megbánást összetévesztjük a kimagyarázással, a megbékítést pedig az elhallgatással. Történelmi reflexeknek engedelmeskedve, közösségként és egyénként is.
Kimagyarázzuk, amit tettünk, áthárítjuk a felelősséget. „Nem tehettem mást, kényszer alatt álltam, nem én tehetek róla, ha én nem, akkor más megteszi.”
Bagatelizáljuk, relativizáljuk a bántást. „Az semmi, én sokkal rosszabbat éltem át, engem bezzeg nem sajnál senki.”
Hibáztatjuk az áldozatot. „Minek ment oda.”
A jó szándékainkat bizonygatjuk. „Én csak jót akartam neked.”
Elhalasztjuk a beszélgetést. „Most nem érünk rá erre, vannak fontosabb dolgok is.”
Jó magyar szokás szerint így kerülnek be a kollektív felejtés fiókjába gaztettek és tömeggyilkosságok, elnyomások és igazságtalanságok. Hogy ott porosodjanak kibeszéletlenül. Láthatatlan, elgennyesedett sebeket hagyjanak maguk után, amelyek még több generációval később is fájnak – mikor az okuk már homályba veszett.
És ami a nemzet szintjén megy, az megy a családok szintjén is. A látszatnyugalom megőrzése érdekében kitörlődnek a kollektív családi emlékezetből bizonyos fájó emlékek. Öngyilkosság, romboló részeg düh, lassú sorvadás, testi-lelki megalázás és terror, elhanyagolás és árulás.
Spongya rá. Ami megtörtént, megtörtént. Minek foglalkozni vele! Ne szólj szám, nem fáj fejem. És még idézhetném a népi bölcsességeket és közhelyeket, amelyekkel megracionalizáljuk az elhallgatás kultúráját.
Nem beszélünk róluk – de az utánuk maradt sérülések diszkréten velünk élnek és befolyásolják a viselkedésünket. Belénk kódolják mások bántását. Önmagunk pusztítását. Legjobb meggyőződésünk ellenére is beleszédülünk az elkövető vagy az áldozat szerepébe.
A magyar történelem során szinte a vérünkbe ivódott az elhallgatás kultúrája. Nem a katartikus megtisztulás, az őszinte feldolgozás és szembenézés, a megbánás és megbékítés szerepmintáit adjuk át a következő generációknak. Azok sokkal inkább a sunyi lapítást, a megalkuvást, a tabusítást, a sértett hárítást szívják magukba már az anyatejjel együtt.
A mondás szerint aki nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy megismételje annak hibáit. És aki nem formálja át (transformare) a traumát, az arra van kárhoztatva, hogy továbbadja, átadja azt (transmittere).
