Generációról generációra adjuk át a bántást ebben az országban anélkül, hogy megtanulnánk, mit jelent a valódi megbánás és megbékí­tés. A megbánást összetévesztjük a kimagyarázással, a megbékí­tést pedig az elhallgatással. Történelmi reflexeknek engedelmeskedve, közösségként és egyénként is. Kimagyarázzuk, amit tettünk, áthárí­tjuk a felelősséget. „Nem tehettem mást, kényszer alatt álltam, nem én tehetek róla, ha én nem, akkor más megteszi.” Bagatelizáljuk, relativizáljuk a bántást. „Az semmi, én sokkal rosszabbat éltem át, engem bezzeg nem sajnál senki.” Hibáztatjuk az áldozatot. „Minek ment oda.” A jó szándékainkat bizonygatjuk. „Én csak jót akartam neked.” Elhalasztjuk a beszélgetést. „Most nem érünk rá erre, vannak fontosabb dolgok is.” Jó magyar szokás szerint í­gy kerülnek be a kollektí­v felejtés fiókjába gaztettek és tömeggyilkosságok, elnyomások és igazságtalanságok. Hogy ott porosodjanak kibeszéletlenül. Láthatatlan, elgennyesedett sebeket hagyjanak maguk után, amelyek még több generációval később is fájnak – mikor az okuk már homályba veszett. És ami a nemzet szintjén megy, az megy a családok szintjén is. A látszatnyugalom megőrzése érdekében kitörlődnek a kollektí­v családi emlékezetből bizonyos fájó emlékek. Öngyilkosság, romboló részeg düh, lassú sorvadás, testi-lelki megalázás és terror, elhanyagolás és árulás. Spongya rá. Ami megtörtént, megtörtént. Minek foglalkozni vele! Ne szólj szám, nem fáj fejem. És még idézhetném a népi bölcsességeket és közhelyeket, amelyekkel megracionalizáljuk az elhallgatás kultúráját. Nem beszélünk róluk – de az utánuk maradt sérülések diszkréten velünk élnek és befolyásolják a viselkedésünket. Belénk kódolják mások bántását. Önmagunk pusztí­tását. Legjobb meggyőződésünk ellenére is beleszédülünk az elkövető vagy az áldozat szerepébe. A magyar történelem során szinte a vérünkbe ivódott az elhallgatás kultúrája. Nem a katartikus megtisztulás, az őszinte feldolgozás és szembenézés, a megbánás és megbékí­tés szerepmintáit adjuk át a következő generációknak. Azok sokkal inkább a sunyi lapí­tást, a megalkuvást, a tabusí­tást, a sértett hárí­tást szí­vják magukba már az anyatejjel együtt. A mondás szerint aki nem tanul a történelemből, arra van kárhoztatva, hogy megismételje annak hibáit. És aki nem formálja át (transformare) a traumát, az arra van kárhoztatva, hogy továbbadja, átadja azt (transmittere).