Ram Dass írja valahol, hogy mindig köztes állapotban vagyunk. Valami után, valami előtt. Örülünk vagy bánkódunk, hogy valami már megtörtént, vagy valami véget ért. Várjuk azt, ami még nem történt meg, és egyben félünk tőle.
Még azokban a pillanatokban is, amikre életünk végén esetleg úgy emlékezünk vissza, mint életünk legemlékezetesebb pillanataira – még azokban is tele vagyunk elvágyódással vagy szorongással.
Azt gondoljuk, hogy a létünk esszenciája valahol rajtunk kívül van – a múltban, a jövőben, a mennyországban, a pokolban. Már megtörtént, vagy még nem történt meg. Meg vagyunk győződve róla: akár a múltból örökölt láncok miatt, akár annak a hiánya miatt, amit majd csak a jövőben fogunk birtokolni, még/már nem élünk igazán.
Még akkor is, amikor azt hisszük, hogy a pillanatnak élünk – a carpe diem jegyében tobzódunk a gyönyörökben – még akkor is valójában csak menekülünk múlt vagy jövő elől. Beleragadva a saját félelmünk zárványába, mint a gyantába zárt rovarok.
Lehet, hogy a teljesség ott van a tevékenységek közötti szünetekben, amikben kényelmetlenül feszengünk. A szavak közötti csendben, amiket tétova fecsegéssel töltünk ki. Az üresen hagyott terekben, amiket kényszeresen telenyüzsgünk.
„Csak helyezkedj el a saját középpontod csendjében egy pillanatra,” írja Ram Dass. És megtalálod.
„Érdekes, hogy milyen sok szót használunk, amelyek végső soron arra szolgálnak, hogy odavigyenek minket a virág közepébe, közvetlenül a csendes helyre, ahol a legmélyebb értelemben véve találkozunk. Találkozhatunk a szavainkon és a fogalmainkon keresztül. De igazán csak a csend egységében kapcsolódhatunk.”
(notes to myself)
