A húsvét a sötétséget legyőző fény, a halálon diadalmaskodó szeretet ünnepe. Nem kell kereszténynek lenni ahhoz, hogy ezt felismerjük. Nem kell feltétlenül hinni annak a történeti eseménynek a hitelességében, hogy Jézus volt Isten fia, a megváltó, aki a mi bűneinkért halt meg, és harmadnapra feltámadt. Nem kell feltétlenül szó szerint elhinni egy kétezer éves történetet ahhoz, hogy felismerjük a benne rejlő mélylélektani jelentést és üzenetet. A húsvét arra az örök emberi kérdésre irányul, ami bennünk visszhangzik attól függetlenül, hogy ateisták vagyunk, buddhisták, zsidók vagy újjászületett keresztények. A legfontosabb kérdésre. Vajon ki vagyok én? Vajon van valami a saját kis testi létezésem szűkös térbeli és időbeli korlátain túl? Vajon miért létezem? És miért szenvedek? Vajon van valami értelem, jelentés a szenvedésemben? Vajon meghaladhatom saját magamat – legyőzhetem a halált? Lao-cének igaza volt: minden igazság látszólagos önellentmondás egyben. A sötétség néha fény, és a fény néha sötétség. A fény néha hamis, és a sötétség néha igaz. Kevesen értik meg igazán ezeket a paradoxonokat. Van, hogy a sötétség, mint valami kövér pók, ott terpeszkedik a szí­nes, villódzó neonfényekből szőtt pókháló közepén – ez a hí­vogató, hamis fény, amire nehéz nemet mondani. Kis legyekként ragadunk bele a csillogó hálóba. A hamis fényből soha nem elég: sóvárgásunk iránta még több sóvárgást szül. Saját vágyainknál és álmainknál fogva ejt csapdába minket. Bódultan hullunk bele a hamis fénybe, mint lepkék a tábortűzbe, hogy aztán elnyeljen minket a sötétség. És van, amikor átöleljük a sötétséget, szembenézünk a félelmeink és a fájdalmaink árnyékával. És ott pillantjuk meg az igazi fényt. A keresztény misztikusok, mint Nüsszai Gergely, úgy í­rták ezt le, mint a „ragogyó sötétséget”. Amiben Mózes megtalálta az Istent. Az alkí­misták nigredo-nak, feketí­tésnek nevezték: az első lépés a bölcsek köve felé vezető úton. A jungiánus pszichoterapeuták szerint ez minden felépülés kiindulópontja. Ha nem nézel szembe az Árnyékoddal, nem születhetsz újjá. De találkoztak a sötétségben az igazi fénnyel az olyan megátalkodott istentelen epikureusok is, mint Faludy György, aki megénekelte ezt a találkozást egy versében: „amikor az éhségtől remegve a recski sötétzárkában megálltam s a kulcslyukon egy sugár tört be hozzám mint a tébolyult napfény Számoában.” Miért jár együtt az igazi felébredés mindig sötétséggel és szenvedéssel? Mert mindig is fájdalmas szembenézni a saját árnyékunkkal. Az egónk retteg a megújulástól és homályba burkolja, fénynek álcázza a sötétséget, és sötétségnek álcázza a fényt. Az Evangélium szerint amikor Krisztus meghalt a kereszten, elfeketedett az ég – sötétség borult a világra. „Gyöngéd sötét rejtőző-Nap,” í­rja Lao-ce. „Őbenne nyugszik a Mag.” Ez a Sol Niger – a Fekete Nap. Túl kell rajta lépni. Fernando Sabino brazil í­ró í­rja, hogy „végül minden rendben lesz. Ha nincs minden rendben, akkor ez még nem a vég.” (nagyszombati töprengések a Drogriporteren) kép: Teodora Taneva