Olyan 3 millió évvel ezelőtt ugrásszerű fejlődésnek indult az egyik testrészünk: az agyunk. Mérete azóta a korábbinak a háromszorosára nőtt. Az agyunk működtetése mintegy tízszer annyi energiát emészt fel, mint ugyanannyi izomszöveté. Ráadásul a nagyobb agytérfogat megnehezíti a nők számára a szülést.
És mégis: bár a nagy agytérfogatért nyilvánvaló magas árat fizetünk, de evolúciós szempontból megéri.
Ez a mi szuperfejlett agyunk teszi lehetővé, hogy szociális lényekké váljunk. Bonyolult feladatokat hajtsunk végre együtt, szervezetten. Kifinomult jelrendszerrel kommunikáljunk egymással.
Az ember messze a legszociálisabb és empátiára leginkább képes lény a bolygónkon. És mégis, milyen ironikus: pont ez a lény képes egyedül arra, hogy tömegesen gyilkolja le saját fajtársait és pusztítsa a bolygó bioszféráját.
Ugyanaz tesz minket képessé mély elkötelezettséget és empátiát érezni a „Mi” csoportjához tartozó embertársaink iránt – mint ami agressziót vált ki az „Ők” csoportjával szemben.
Mindannyiunkban benne van ez a kettősség. Tudatos lényként rajtunk áll, hogy mit kezdünk az adottságainkkal. Elmerülünk a törzsi gyűlölködéseinkben és a csoportönzéseinkben? Vagy szélesebbre nyitjuk a „Mi” kapuját? Rajtunk múlik a bolygónk jövője.
Egy amerikai őslakos tanítótól egyszer megkérdezték: hogyan képes bölcsen élni?
„A szívemben két farkas lakozik,” válaszolta. „A szeretet és a gyűlölet farkasa. És minden azon áll, hogy melyiket etetem meg az adott napon.”
(útszéli jegyzetek)
