Olyan 3 millió évvel ezelőtt ugrásszerű fejlődésnek indult az egyik testrészünk: az agyunk. Mérete azóta a korábbinak a háromszorosára nőtt. Az agyunk működtetése mintegy tí­zszer annyi energiát emészt fel, mint ugyanannyi izomszöveté. Ráadásul a nagyobb agytérfogat megnehezí­ti a nők számára a szülést. És mégis: bár a nagy agytérfogatért nyilvánvaló magas árat fizetünk, de evolúciós szempontból megéri. Ez a mi szuperfejlett agyunk teszi lehetővé, hogy szociális lényekké váljunk. Bonyolult feladatokat hajtsunk végre együtt, szervezetten. Kifinomult jelrendszerrel kommunikáljunk egymással. Az ember messze a legszociálisabb és empátiára leginkább képes lény a bolygónkon. És mégis, milyen ironikus: pont ez a lény képes egyedül arra, hogy tömegesen gyilkolja le saját fajtársait és pusztí­tsa a bolygó bioszféráját. Ugyanaz tesz minket képessé mély elkötelezettséget és empátiát érezni a „Mi” csoportjához tartozó embertársaink iránt – mint ami agressziót vált ki az „Ők” csoportjával szemben. Mindannyiunkban benne van ez a kettősség. Tudatos lényként rajtunk áll, hogy mit kezdünk az adottságainkkal. Elmerülünk a törzsi gyűlölködéseinkben és a csoportönzéseinkben? Vagy szélesebbre nyitjuk a „Mi” kapuját? Rajtunk múlik a bolygónk jövője. Egy amerikai őslakos taní­tótól egyszer megkérdezték: hogyan képes bölcsen élni? „A szí­vemben két farkas lakozik,” válaszolta. „A szeretet és a gyűlölet farkasa. És minden azon áll, hogy melyiket etetem meg az adott napon.” (útszéli jegyzetek)