Paul Stamets, „A gombák lenyűgöző világa” cí­men a Netflixen magyarul is elérhető dokumentumfilm főszereplője szerint a varázsgomba fogyasztásától az emberek „kedvesebbek” lesznek. Kevésbé egoisták és önzők. Nem értek egyet vele, a saját tapasztalataim mást mutatnak. Nem egy emberrel találkoztam már, aki intenzí­v gomba-tripek után is ugyanolyan önző seggfej maradt, mint előtte volt. Ellenben még magára öltötte az önjelölt sámán arrogáns auráját is. És hasonlóan van ez egy csomó spirituális módszer és vallásos mozgalom gyakorlójával. Akik fensőbbséges mosollyal legyintenek, amikor a földi halandók problémáiról hallanak. „Ó, én ezen már annyira túl vagyok.” A legtöbbször azt gyaní­tom, hogy a fenét van túl rajta. Az önelégült és titokzatos „te ezt úgysem érted” mosoly mögött valójában egy nagyon is bizonytalan lélek rejtőzik. Aki tele van kétségekkel és elfojtott érzésekkel. De kétségbeesetten vágyik arra, hogy elismerjék, tiszteljék. Aki szeretne valahová tartozni, a kiváltságos kevesek irigyelt csoportjához. És azt hiszi, a spirituális fejlődés abból áll, hogy nem hajlandó foglalkozni az árnyékban hagyott félelmekkel, fájdalmakkal. Csupa extázis – és csupa önmegtagadás. Azok az emberek ellenben, akiket tisztelek, többnyire nagyon nyí­ltan és szerethetően képesek esendők lenni – őszintén, de önostorzás nélkül beszélni saját gyarló emberi korlátaikról. Akik nem szégyellik bevallani, hogyan botorkáltak a sötétben. Mert nem arra vágynak, hogy másokat legyőzzenek valami versenyben – hanem őszintén együttéreznek másokkal. Az ő küzdelmeikben látják saját küzdelmeiket. Egohalál? Hát nem tudom. Ahhoz előbb szembe kéne nézni az árnyékoddal, barátom. Nincs rövidebb út, nem spórolhatod meg a fájdalmas önismereti munkát. „Az ember nem attól válik megvilágosulttá, hogy fényalakokat képzel el magának,” í­rja Jung. „Hanem attól, hogy tudatosí­tja az árnyékot. De mivel az utóbbi út kellemetlenséggel jár, ezért nem is népszerű.” (notes to myself)