Egy történet szerint élt egyszer egy remete szerzetes, aki Japán hegyvidékes részén lakott egy barlangban. A szerzetes korábban tehetséges művész volt. A barlangban nem volt vászna, ezért elhatározta, hogy a barlang falára fog festeni egy tigrist. Mivel nagyon alapos művész volt, és rengeteg idő állt rendelkezésére, hosszú időt töltött a festmény kidolgozásával. Mikor végül a festmény elkészült, olyannyira valóságosnak tűnt a tigris a számára, hogy teljesen megrettent tőle.
A történet az elme erejére figyelmeztet minket. Nap mint nap azt tesszük, mint a mesebeli szerzetes: nagy műgonddal tigriseket festünk a barlangunk falára.
Olyan sok időt, energiát fordítunk arra, hogy a saját rémképeinket és vágyképeinket kidolgozzuk, hogy a végén teljesen meg tudjuk győzni saját magunkat – hogy azok valóságosak. Saját magunk tápláljuk a félelmünket, az aggodalmunkat, a sóvárgásunkat és a szomorúságunkat.
A legutóbb erre én is rádöbbentem, amikor egy 13 órás repülőúton vettem részt. Aki hasonlóan introvertált alkat, mint én, az talán megérti, milyen kínszenvedést tud jelenti a magamfajtának, ha ilyen hosszú ideig össze van zárva idegenek testközelségébe. Főleg, ha folyamatosan belemásznak az intimszférájába.
Az emberi elme ilyen esetekben végtelen drámákat játszik le magának – tigrist fest a saját falára, amiben egyre jobban kidolgozza saját ingerültségének, bosszúságának a kontúrvonalait.
Mennyi energiát, figyelmet fordítuk a tigriseink kidolgozására! Gyúrjuk, dagasztjuk saját szerencsétlenségünk tudatát, újra és újrameséljük magunknak a saját áldozatiságunk történeteit – míg végül magunk is azonosulunk velük. Amiért persze szégyelljük is magunkat: szégyelljük az érzéseinket. Szánalmasnak érezzük magunkat: „más biztos jobban kezelné”! És ez még több szenvedéssel jár.
Az ilyen helyzetekben új értelmet nyer Sartre sokszor félreértett mondása: „a pokol: más emberek.” Ami ugye nem azt jelenti, hogy a másik ember a pokol – hanem azt, hogy a saját poklunkat mindig más emberekkel való viszonyulásunkban építjük fel.
És új értelmet nyer a Buddha mondása is, ami szerint a harag olyan, mint a növény, aminek a hajtása mézédes, a gyökere pedig mérgező. Hiszen dühöngeni, bosszankodni, aggodalmaskodni, szomorkodni – mindez milyen édes tud lenni! Valahol élvezetet is jelent rövid távon. Függőséget okoz. De rajta keresztül mi magunk mérgezzük meg a saját elménket és függővé válunk a szenvedésünktől.
Hiszen a kényelmetlen helyzet egy dolog: az emberi élet kiküszöbölhetetlen része. De ha megfigyeled magad, rájössz, hogy valójában a szenvedés nagy részét te magad okozod magadnak azzal, AHOGYAN reagálsz a kényelmetlenségre.
A megoldás azonban nem az, hogy „nem érzel” semmit – hogy tagadod, elfojtod az érzéseidet. Igaza van Milan Kunderának: „senki sem tehet semmit az érzéseivel, azok léteznek és nem tudjuk cenzúrázni őket. Ostorozhatjuk magunkat egy tettünkért vagy megjegyzésünkért, de egy érzésünkért nem. Egyszerűen azért, mert nem kontrollálhatjuk, mit érzünk.”
Megszelíditeni, elfogadni a tigriseinket és nem esni nekik áldozatul – ez a dolgunk, nem is kevés.