Hazafelé vezető utam egyik tranzitállomása Dubaj volt.
Pár órát töltöttem a reptéren és csak a távolból vettem szemügyre a Burzs al-Arab ikonikus toronyépületét. Őszintén szólva nem vonz ez a város: a sivatagban pöffeszkedő és pazarló luxusával mindazt megtestesíti számomra, ami baj van a fenntarthatatlan emberi civilizációval.
Ami miatt mégis írok róla, az a magyar vonatkozása. Meglepődve tapasztalhattam meg, hogy a „dubajozó lányokról” szóló sztereotípiáknak bizony van valóságalapja. Feltűnt, hogy milyen sok fiatal kelet-európai nő nyüzsög a reptéren.
A közvélemény megveti és lenézi ezeket a nőket ott és idehaza is. „Ribancok”, mondják. „Eladják a testüket.”
Azon gondolkodtam, hogy milyen képmutató is ez a férfiuralta társadalom, ami ezekben a nőkben valójában a saját „bűnös” vágyait veti meg. Mert ezek a nők nyilvánvalóan nem azért érkeznek ide ilyen nagy számban, hogy a saját szexuális vágyaikat váltsák valóra – hanem azért, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkező férfiak álmait.
Olyan férfiakét, akik egyébként a világ előtt eljátsszák a tiszteletre méltó szentfazekat. Annyira ironikus volt nézni, ahogy ugyanazon a reptéren, ami tömegével fogadja minden nap a szexmunkásokat, felhangzik a müezzin imára hívó éneke. És azok a férfiak, akik a saját feleségeiket és lányaikat úgy kezelik, mint valami lakat alatt tartott gyereket – és akik naponta ötször imádkoznak Allahhoz, közben tömegesen veszik igénybe a külföldi nők szexuális szolgáltatásait.
És persze ugyanők az orgazmus után egy perccel már megvetik és lenézik ezeket a nőket. Buzgón támogatják a fiatalok erkölcseit védő különféle szigorú politikákat és habzó szájjal szidják a hanyatló nyugati életformát. Ne legyenek kétségeink: hazai megfelelőik, az őszülő halántékú tiszteletre méltó konzervatív keresztény tálibok semmivel sem jobbak náluk.
Megteszik – mert megtehetik. Mert szüksége van rá a nárcisztikusan törékeny és hiú férfiasságuknak, hogy folyamatos legitimációt nyerjen belőle. Mert vágynak arra, amit gyűlölnek – és a leginkább saját magukat félik és gyűlölik.
Néztem ezeket a nőket, és próbáltam megfejteni a gubancos életutakat, amelyek idáig vezettek. Nyilvánvaló, hogy az újgazdag rongyrázás jelei, a botox és a szilikon, a hivalkodóan elővillantott luxusmárkák ellenére a legtöbb dubajozó lány szerény körülmények között nőtt fel. Kis kelet-európai falvak és városok alsó társadalmi osztályaiból érkeznek, kilátástalan egyhangúsággal töltött életből, ahová csak a filmeken és sorozatokon keresztül szivárog be a luxus. És ezek a lányok egyszerűen úgy akarnak élni, mint amit a filmekben látnak. Státusz-szimbólumok, márkák, divat – gondtalan élet.
És persze vannak egyetemisták, akik ki akarják fizetni a tandíjat, hogy egy nap a tehetségükkel érjék el a magasabb életszínvonalat. Anyukák, akik legalább mindezt biztosítani szeretnék a saját gyerekeiknek ahelyett, hogy napi tíz órákat szívjanak éhbérért valami lélekölő, megalázó munkával. Várják őket otthon férjek, szülők, testvérek, gyerekek – akik vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudni arról, miből is van a pénz.
„Eladják magukat”? Na ne mondd! Vajon mennyivel rosszabbak ők azoknál a státuszfeleségeknél, akik talpig gucciban parádéznak az „ódivatú” keresztény-demokrata kormányzati elit tagjainak karján a vasárnapi misén? Mennyivel rosszabbak azoknál a férfiaknál, akik nap mint nap eladják és aprópénzre váltják tehetségüket, függetlenségüket, gerincüket? Akik olyan baromi nagyra vannak magukkal?
Nem, nem tudtam semmiféle megvetést érezni ezek iránt a nők iránt. Inkább együttérzést. Megvetésem az egész fenntarthatatlan, egyenlőtlen, igazságtalan fogyasztói társadalomnak szólt – ami az embereket a saját vágyaiknál fogva manipulálja és tartja függőségben. Ahol minden és mindenki alá van rendelve egy maroknyi nárcisztikus pátriárka megszállott és kényszeres vagyon- és hatalomhalmozásának.
(jegyzetek a reptérről)
