A technikai civilizáció vívmányai lehetővé teszik, hogy az ember akár napok, órák alatt a bolygó egyik oldaláról átutazzon a másikra – a nappalból az éjszakába, a tavaszból az őszbe, az egyik kultúrából a másik kultúrába. Az emberi test és elme számára az átmenet feldolgozása jóval összetettebb és nehezebb feladat.
És nem csak a biológiai vekkerünk cirkádián ritmusának átállásáról beszélek: arról a jelenségről, amit köznyelven jet lag-ként tartunk számon. És ami egy 10 órás időeltolódás esetén elég komisz dolog.
De a megtestesült elme, makacs jószág, hozzászokott a fokozatos változáshoz. És tagadja a hirtelen változást – tagadással válaszol, ha a valóság kifordul a sarkaiból. Nehezen adja fel a referencia-pontjait. Gyanakodva tekint a nappalra: vajon ez nem egy hamis éjszaka? Bizalmatlanul néz szét a tavaszban: vajon ez nem hamis ősz?
Új-Zélandon nem csak az út másik (a „rossz”) oldalán kell vezetnünk az autóval, és nem csak éppen ősz van tavasz, nappal éjszaka helyett. Idő kell hozzá, hogy az ember megszokja azt is: másként működnek a dolgok. Nem csak a nyelv más, de mások a szokások, másként szólnak egymáshoz az emberek. Más mederben, más ritmusban vonul az élet folyama. Más értékek jelzőfénye világítja meg a közös utat.
Ez a ritmus jóval lassabb – jóval türelmesebb. Mint ahogy jóval türelmesebbek és nyitottabbak egymással az emberek is. Ami abból is látszik, hogy ha hülye európaiként véletlen a kereszteződésben a jobboldalra kanyarodsz be, és esetleg indexelés helyett az ablaktörlőt indítod be – a helyiek nyájas elnézéssel reagálnak. Inkább el sem képzelem, Budapesten mit kapna ugyanezért a sofőr…
Ez a türelem és nyitottság a politikai kultúrában is megnyilvánul. No nem mintha valamiféle gondtalan paradicsom lenne ez: az emberi civilizációt féregként rágó alapproblémák itt is éppen annyira nyilvánvalóak, mint odahaza. De mégis: pár nap után az ember lelke mintha egy nyomasztó teher alól szabadulna fel csupán attól, hogy nem csak földrajzi, de egyre nagyobb lélektani távolságba is kerül attól a sötét toxikus mocsártól, amivé odahaza a „közélet” vált.
Észre se vettük, hogy a terjeszkedő-terpeszkedő fasizmus micsoda lassan csöpögtetett méregként szivárog le minden egyes nap a szinapszisainkba. Illyés Gyulának igaza volt: ahol zsarnokság van, ott magad is zsarnokság vagy.
Önmagában az a tény, hogy egy szabad országban jársz-kelsz, ahol az emberek hozzászoktak, hogy a Hatalom számonkérhető és leváltható, ahol a közjó nem elcsépelt közhely, ahol a különféle komplex társadalmi problémákat nem gumibottal meg börtönráccsal gyógyítják, ahol a sajtó kérdez és nem propagandát terjeszt, a különféle kisebbségek és az értük dolgozó civilek nem közellenségek – önmagában ez a tudat is felszabadító hatással van.
És az is egy csoda, amikor megtapasztalod: az idehaza terjesztett propagandával ellentétben eme „hanyatló nyugati” társadalomban a Szabadság valódi Rendet szül. Az emberek nem azért tartanak be szabályokat, mert félnek a retorziótól. Hanem azért, mert hisznek az értelmes, világos, igazságos szabályok hasznában. Bár nyitottak a másságra, legyen az szexuális vagy etnikai, de ez nem jelent gyökértelenséget: tisztelik a hagyományaikat és szelíd szeretettel óvják, védik a környezetet, a természeti értékeket.
Ami időről-időre átszűrödik a lombkorona nélküli lombkoronasétányok, a közpénz jellegét elveszített közpénz országának közéleti eseményeiről a neten keresztül, az a groteszk kategóriájába tartozik. Egészen szürreális. Az itteniek nem is értik, ha elmeséled nekik. Nem értik, hogy miért élnek így emberek.
És amikor visszatérsz Magyarországra, az elméd még egy ideig tagadja a valóságot. Tagadja a cinikus hazugságot, ami az óriásplakátokról, a sajtóból és a szürkén nyüzsgő embertömeg arcáról vigyorog rád.
Vajon miért élünk így, amikor lehetne másként élni?
Lehetne élni szabadon, örömmel, jelentéssel.
Bár bejártam a világ számos országát, én magam javíthatatlan patrióta vagyok: minden hibája ellenére is szeretem a hazámat. Nem fordulok el gőgősen tőle. A hegyekben is megmaradok kiskunsági gyereknek. Olyan vagyok, mint Csavardi Samu, aki a csodálatos, hihetetlenül vadregényes tájakat átszelő utazásai alatt is szerelemmel gondolt a Megyére.
Szeretném hinni, hogy egyszer felébred ez az ország is abból a részeg rémálomból, amiben jelenleg hortyog. Csak győzzük kivárni mi, a józan virrasztók.
(notes to myself)
