Az idő pillanatait úgy képzeljük el, mint egyenruhás katonák végeláthatatlan sorát: mérhetőnek és szabványosnak. Pedig a pillanatoknak – az időnek – íze van és illata. Színe és hangja. Állaga és formája.
Mi magunk vagyunk az idő. A fájdalmunkkal és a félelmeinkkel – az örömünkkel és a szeretetünkkel. Az idő bennünk pulzál: hol távolodó, centrifugális, hol közeledő, centripetális mozgást végez.
A közeledés: az otthon-lét. Amikor úgy érezzük, helyünkön vagyunk a világban. Amikor a dolgok megtelnek értelemmel és jelentéssel. Amikor a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolataink tartalmasak és szeretve, megbecsülve érezzük magunkat.
Otthon vagyunk a világban.
A távolodás: az idegenség pólusa – amikor úgy érezzük, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Nem tudunk nyugvópontot találni. Az emberi kapcsolataink éppúgy kiüresednek, mint a körülöttünk lévő dolgok: nem találunk bennük jelentést és értelmet. Nem érezzük megbecsülve és szeretve magunkat.
Idegenek vagyunk a világban.
Az idő az otthon-léttől való közelség vagy távolság. Amikor otthon vagyunk a világban, az idő lassan, édesen csurran, mint a méz. Puha bársonyként ölel minket körül. És a pillanatok íze is hol méz, hol áfonya.
Amikor idegenek vagyunk a világban, az idő csikorogva gördül, mint egy olajozatlan, rozsdás gépezet. Szögletei kényelmetlenül élesek, a pillanatok fémes, kémiai ízt hagynak maguk után.
Ursula K Le Guin a „Himnusz az időhöz” című költeményében írja:
„Az idő helyet csinál a távozásnak és a hazatérésnek és az idő méhében kezdődik minden vég.” (saját hevenyészett fordítás)
Bolygók vagyunk. Hol távolodunk a Napunktól, hol közeledünk hozzá. Arcunk hol fényben úszik, hol a homályba vész. Mindennek megvan a maga ideje.
(notes to myself)
