Az idő pillanatait úgy képzeljük el, mint egyenruhás katonák végeláthatatlan sorát: mérhetőnek és szabványosnak. Pedig a pillanatoknak – az időnek – í­ze van és illata. Szí­ne és hangja. Állaga és formája. Mi magunk vagyunk az idő. A fájdalmunkkal és a félelmeinkkel – az örömünkkel és a szeretetünkkel. Az idő bennünk pulzál: hol távolodó, centrifugális, hol közeledő, centripetális mozgást végez. A közeledés: az otthon-lét. Amikor úgy érezzük, helyünkön vagyunk a világban. Amikor a dolgok megtelnek értelemmel és jelentéssel. Amikor a körülöttünk lévő emberekkel való kapcsolataink tartalmasak és szeretve, megbecsülve érezzük magunkat. Otthon vagyunk a világban. A távolodás: az idegenség pólusa – amikor úgy érezzük, hogy nem találjuk a helyünket a világban. Nem tudunk nyugvópontot találni. Az emberi kapcsolataink éppúgy kiüresednek, mint a körülöttünk lévő dolgok: nem találunk bennük jelentést és értelmet. Nem érezzük megbecsülve és szeretve magunkat. Idegenek vagyunk a világban. Az idő az otthon-léttől való közelség vagy távolság. Amikor otthon vagyunk a világban, az idő lassan, édesen csurran, mint a méz. Puha bársonyként ölel minket körül. És a pillanatok í­ze is hol méz, hol áfonya. Amikor idegenek vagyunk a világban, az idő csikorogva gördül, mint egy olajozatlan, rozsdás gépezet. Szögletei kényelmetlenül élesek, a pillanatok fémes, kémiai í­zt hagynak maguk után. Ursula K Le Guin a „Himnusz az időhöz” cí­mű költeményében í­rja: „Az idő helyet csinál a távozásnak és a hazatérésnek és az idő méhében kezdődik minden vég.” (saját hevenyészett fordí­tás) Bolygók vagyunk. Hol távolodunk a Napunktól, hol közeledünk hozzá. Arcunk hol fényben úszik, hol a homályba vész. Mindennek megvan a maga ideje. (notes to myself)