„De hát olyan jó gyerek volt, nem értem, miért lett drogos,” olvastam már több beszámolóban. Idilli, szeretetteljes család – aztán, mint derült égből a villámcsapás, megérkezett „a” drog. És belerondított a képbe – a szülő és gyerek „közé állt”. Diabolus ex machina, ahogy a latin mondja.
Tessék „megjavítani” a gyerekemet, vissza akarom kapni, ez nem ő! „A drog” a hibás!
Azzal együtt, hogy együttérzek a szenvedő szülőkkel, nekem ezek a történetek mindig gyanúsak kicsit.
No nem azért, mintha nem hinném el, hogy egyébként „jó gyerekekből” is lehet drogfüggő. Mi több, nagyon sok olyan embert ismerek, aki drogfüggő, de őszintén rámondanám: olyan jó ember! Csupa szív, kedvesség. Érzékenység. Intelligencia.
És nem is azért, mintha nem hinném el a szülőnek, hogy egyébként ő szerető gondoskodással nevelte a gyerekét és mindent beleadott. De ez nem arról szól, hogy akkor a szülő szórjon hamut a fejére, és ismerje el: „szar” szülő volt. Nem bűnbakot kell találni. Egyszerűen el kell ismerni, hogy gyakran a kötődéseinkben akkor is sérülünk és átadunk sérüléseket, generációról generációra, amikor nem szeretnénk.
Az empirikus kutatások által is alátámasztott meggyőződésem, hogy a drogon kívüli tényezők is szerepet játszanak abban, hogy egy tinédzserkori kísérletezés átmegy abúzusba, majd függőségbe. Ez azért mindig többről szól, mint egyszerűen arról, hogy „rossz társaságba keveredett.” Inkább az van, hogy a traumatizált fiatalok egymás társaságát keresik.
A drogfüggőséggel küzdő felnőttek túlnyomó többsége komoly családi problémákról, elhanyagolásról, akár abúzusról is beszámol. De a szülő jó szándéka ellenére is félremehetnek a dolgok. A gyermek egy szerető szülő mellett is traumatizálódhat, ha a szülő, önhibáján kívül, maga is válságban van, vagy érzelmileg nem hozzáférhető. A gyerek meg olyan, mint a szivacs: magába szívja a keserűségét, még ha a szülő próbálja is védőburokkal körülvenni.
Lehet az is, hogy a szülő számára idillinek tűnő család valójában a gyereknek nem is volt annyira idilli környezet. Lehet, hogy a „jó gyerek” tele volt elfojtott dühvel és frusztrációval. Szorongással, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Hogy csak akkor lehet szerethető, ha „jó gyerek”. Ha fél, hogy valóban önmaga legyen – és soha nem mond nemet. Márpedig aki nem képes nemet mondani, az bizony sérülékeny. Félő, hogy előbb-utóbb igent sem lesz képes mondani az életre.
Szóval én nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik hangsúlyozzák: a függőség nem egyéni, hanem közösségi, családi nyavalya. Soha nem csak „a drogot”, vagy csak az egyént kell nézni, hanem a családi, társadalmi kontextust, amiben az egyén kifejlesztette a függőséget, mint megküzdési stratégiát. A belső, titkos, intim történetet, amit saját magáról mond magának arról, hogy ki is ő, és hogyan illeszkedik a közösségébe. És a felépülésnek sem csak az egyénre kell összpontosítania.
Segítőhelyek lakóhelyenkénti listája: https://drogriporter.hu/segitseg/
Tudástár szócikk hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/
