„De hát olyan jó gyerek volt, nem értem, miért lett drogos,” olvastam már több beszámolóban. Idilli, szeretetteljes család – aztán, mint derült égből a villámcsapás, megérkezett „a” drog. És belerondí­tott a képbe – a szülő és gyerek „közé állt”. Diabolus ex machina, ahogy a latin mondja. Tessék „megjaví­tani” a gyerekemet, vissza akarom kapni, ez nem ő! „A drog” a hibás! Azzal együtt, hogy együttérzek a szenvedő szülőkkel, nekem ezek a történetek mindig gyanúsak kicsit. No nem azért, mintha nem hinném el, hogy egyébként „jó gyerekekből” is lehet drogfüggő. Mi több, nagyon sok olyan embert ismerek, aki drogfüggő, de őszintén rámondanám: olyan jó ember! Csupa szí­v, kedvesség. Érzékenység. Intelligencia. És nem is azért, mintha nem hinném el a szülőnek, hogy egyébként ő szerető gondoskodással nevelte a gyerekét és mindent beleadott. De ez nem arról szól, hogy akkor a szülő szórjon hamut a fejére, és ismerje el: „szar” szülő volt. Nem bűnbakot kell találni. Egyszerűen el kell ismerni, hogy gyakran a kötődéseinkben akkor is sérülünk és átadunk sérüléseket, generációról generációra, amikor nem szeretnénk. Az empirikus kutatások által is alátámasztott meggyőződésem, hogy a drogon kí­vüli tényezők is szerepet játszanak abban, hogy egy tinédzserkori kí­sérletezés átmegy abúzusba, majd függőségbe. Ez azért mindig többről szól, mint egyszerűen arról, hogy „rossz társaságba keveredett.” Inkább az van, hogy a traumatizált fiatalok egymás társaságát keresik. A drogfüggőséggel küzdő felnőttek túlnyomó többsége komoly családi problémákról, elhanyagolásról, akár abúzusról is beszámol. De a szülő jó szándéka ellenére is félremehetnek a dolgok. A gyermek egy szerető szülő mellett is traumatizálódhat, ha a szülő, önhibáján kí­vül, maga is válságban van, vagy érzelmileg nem hozzáférhető. A gyerek meg olyan, mint a szivacs: magába szí­vja a keserűségét, még ha a szülő próbálja is védőburokkal körülvenni. Lehet az is, hogy a szülő számára idillinek tűnő család valójában a gyereknek nem is volt annyira idilli környezet. Lehet, hogy a „jó gyerek” tele volt elfojtott dühvel és frusztrációval. Szorongással, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. Hogy csak akkor lehet szerethető, ha „jó gyerek”. Ha fél, hogy valóban önmaga legyen – és soha nem mond nemet. Márpedig aki nem képes nemet mondani, az bizony sérülékeny. Félő, hogy előbb-utóbb igent sem lesz képes mondani az életre. Szóval én nagyon egyet tudok érteni azokkal, akik hangsúlyozzák: a függőség nem egyéni, hanem közösségi, családi nyavalya. Soha nem csak „a drogot”, vagy csak az egyént kell nézni, hanem a családi, társadalmi kontextust, amiben az egyén kifejlesztette a függőséget, mint megküzdési stratégiát. A belső, titkos, intim történetet, amit saját magáról mond magának arról, hogy ki is ő, és hogyan illeszkedik a közösségébe. És a felépülésnek sem csak az egyénre kell összpontosí­tania. Segí­tőhelyek lakóhelyenkénti listája: https://drogriporter.hu/segitseg/ Tudástár szócikk hozzátartozóknak: https://drogriporter.hu/hozzatartozoknak/