„Milyen nevetséges fabábú voltam! És milyen boldog vagyok most, igazi kisfiúként!” – ezek a zárósorai Carlo Collodi 1881-ben í­rt világhí­rű meseregényének, a Pinokkiónak. Kevesen tudják, hogy Collodi eredetileg sokkal sötétebb tónusokkal festette meg a történetet: az eredeti mese azzal zárult, hogy a Macska és a Róka felakasztják a fabábút egy fára, és ott himbálózik a szélben. A kiadó azonban ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a történetet és zárja le vidámabban. Így született hát a jelenlegi befejezés. És a Disney, szokás szerint, tovább habosí­totta a mesét. Kihagyott belőle vagy finomí­tott horrorisztikus elemeket. Például az eredeti mesében Pinokkió agyonvágja a tücsköt, ami ezután csak már mint lelkiismeretét kí­nzó szellem jelenik meg. A Pinokkiót lehet gyerekeknek szóló morális tanmeseként olvasni. Így jársz, ha rossz gyerek leszel! Ha hazudsz és nem fogadsz szót a szüleidnek. De van egy ennél mélyebb, allegorikusabb értelmezési szintje is. A fabábúban magunkra ismerhetünk mindannyian, akik valaha is éreztük, hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Hogy valami nincs rendben velünk – mintha nem lennénk „igaziak”. Olyan erők bábjai vagyunk, amelyeket nemhogy uralni, de megérteni sem vagyunk képesek. Pinokkió történetének van egy archaikus rétege – rí­mel egy sor ősi mí­toszra. Bolyongásaiban Odüsszeusz utazásait, bukásában és felemelkedésében Orpheusz alvilágba szállását ismerhetjük fel. Egy az 1. századból származó gnosztikus mí­tosz, a Gyöngy himnusza egy királyfiról szól, akit az atyja Egyiptomba küldött, hogy megszerezzen egy igazgyöngyöt, amit egy kí­gyó nyelt le. Utazása során azonban elcsábul Egyiptom sokféle kí­sértésétől, és elfelejti a küldetését. Végül a királytól érkező levél újra emlékezteti, hogy miért is indult útnak. Megszerzi a gyöngyöt és visszatér a királyságába. A Gyöngy himnuszának királyfija és a Pinokkió fabábúja egyaránt elveszí­tik a küldetésüket, mi több, az identitásukat. Keresik a hiteles, autentikus önmagukat, amitől elválasztották őket. Idegennek érzik magukat – és szeretnének igazivá válni. Ebben számos démoni erő gátolja őket – de valójában a legnagyobb ellenségük mindvégig saját maguk. A külső démoni erők a saját tudatlanságukat, korlátoltságaikat, sóvárgásaikat használják ki. Így vagyunk ezzel mi is. Saját önismeretünk hiánya az, ami a legveszélyesebb saját magunkra és a körülöttünk élőkre nézve. A múlt bábjai vagyunk: feldolgozatlan traumák kí­sértenek bennünket. Amelyek torz pózokba kényszerí­tenek a mindennapokban. Képtelenné tesznek arra, hogy érezzünk, lenyomnak (depresszió) a ví­z alá. Kényszeresen keresünk valamit, de rossz helyen. Nem tudunk figyelni, összpontosí­tani. És közben nem tudjuk elhessegetni a hangot, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy nem vagyunk igaziak. Mint a Pinokkió által agyoncsapott tücsök szelleme. Ami Pinokkió történetében mindmáig az egyik legemlékezetesebb szál, ami azóta is mémmé vált: a fabábú képtelen palástolni, ha hazudik. A hazugság ugyanis fizikailag is megváltoztatja a testét – megnő az orra. És ebben is többet lehet látni pusztán a füllentés morális elí­télésénél. Nagyon szépen kifejezi azt, hogy a test és a lélek egy. Amit érzünk, amit gondolunk, az nem egyszerűen valamiféle éteri sí­kon játszódik le, aminek semmi köze az anyagi világhoz. Valójában az érzelmeink, a gondolataink egyben fiziológiai folyamatok is. És amennyiben eltávolodunk a valódi önmagunktól, és hamis ént épí­tünk – hazugságban élünk – akkor ez a testünkben is változásokat indí­t el. A valódi énünktől való távolodás, a hazugságban élés szó szerint megbetegí­t bennünket. Ha csak mások elvárásainak akarunk megfelelni, ha mindenkinek a kedvére akarunk tenni, ha nem vagyunk képesek határozottan meghúzni a saját határainkat, akkor hamis ént épí­tünk. Ami azon keresztül nyeri el megerősí­tését, hogy mások mit gondolnak róla. Mindannyian Pinokkiók vagyunk. Pinokkió vágya, hogy „igazi kisfiúvá” váljon – a mi vágyunk arra, hogy hitelesen éljünk. Hogy egy nap a tükörbe nézzünk, és elmondjuk: „Milyen nevetséges bábú voltam! És milyen boldog vagyok most, hiteles emberként!” Tetszenek ezek az í­rások? Adnak neked valamit? Akkor Te is adj valamit – például egy havi rendszerességű pár száz forintos adományt, és/vagy az adód 1%-át! https://drogriporter.hu/tamogass/