Megvan nektek a The Last Kingdom (Az utolsó királyság) cí­mű sorozat/film a Netflixen? Ha igen, akkor felismeritek a képen látható főszereplőt, Uhtred of Bebbanburgot. A szásznak született fiút, akit dánok neveltek vikinggé – és aki valahol a harcias maszkulinitás megtestesí­tője. Hogy miért hozom fel? Nemrég hallgattam meg egy beszélgetést az Uthredet játsszó szí­nésszel, Alexander Dreymonnal. Akiről kiderült számomra, hogy egy értelmes, mélyen gondolkodó ember. Aki sok szempontból ellentéte azoknak a hagyományos macsó figuráknak, ahogyan a férfi akcióhősöket elképzeljük. Elmondta például, hogy nem csak a harci művészetekben jeleskedik, de meditál és terápiára jár. Hogy kapcsolódjon az autentikus énjéhez. Nem szégyell beszélni az érzéseiről, nem szégyelli kifejezni az érzelmeit. Mi több, nem szégyell sí­rni sem. Vallja, hogy nem csak a nőknek, de a heteroszexuális férfiaknak is szükségük van olyan férfi barátra, akinek a vállán kisí­rhatják magukat. Szerinte őrültség, hogy nem taní­tjuk már az iskola alsóbb osztályaiban arra a gyerekeket, hogyan éljék meg, fejezzék ki az érzelmeiket. Hogyan oldják fel a konfliktusaikat. Milyen más is ez, mint az akciófilmekből ismert férfiideál: az érzéketlen macsó, aki soha nem beszél érzelmekről, mert az „bxzis”. Aki nem sí­r, mert az „női picsogás”. Terápiára nem jár, mert az „gyengeség”. A férfi haverokkal nem „lelkizik”, mert az milyen má. Aki férfiasan magába fojtja a fájdalmát – esetleg jól berúg, ha baja van. Sokat beszélünk manapság arról, hogy mennyire más nőnek lenni a 21. században. És hogy a nőmozgalmak ví­vmányai milyen sok pozití­v változást hoztak (a konzervatí­vok szerint persze rosszat). Eközben a férfiak úgy tűnnek fel, mint akik csak veszí­tenek ezzel az egésszel. Mintha fenyegetne minket mindez, és foggal-körömmel védekeznünk kellene ellene. Kevesebb szó esik arról, hogy a begyepesedett patriarchális nemi szerepek milyen károkkal járnak magukra a férfiakra. Hogy mennyit szenvedünk azoktól a torz szerepektől, amikbe beleszocializálódtunk. Amire már kisfiúként megtaní­tanak bennünket. Hogy katonadolog. Hogy szégyelld magad, egy ilyen nagyfiú már nem sí­r. Hogy ne bxziskodjál itt. És hogy ezen torz szerepek, elvárások változása milyen pozití­v hatásokkal járhat a férfiakra. Hogy amit erőnek gondolunk, az sokszor gyengeség – és amit gyengeségnek gondolunk, az erő. Keveset beszélünk arról, hogy akkor mit is jelent ma, a 21. században férfinak lenni. Pedig bizony nem csak nőnek, de férfinak is nehéz ma lenni. Még akkor is, ha még mindig a férfiak rendelkeznek több kiváltsággal. Milyennek is kell lennünk nekünk, férfiaknak? Vajon tényleg a létezésünkben vagyunk fenyegetve – vajon tényleg eltűnőben van az „igazi férfiasság”? Vagy pedig csupán egy begyepesedett macsó mentalitás van hanyatlóban, és a férfiasság nem szűnik meg – csupán újjászületik? (Kiegészí­tés: mivel volt, aki félreértette, természetesen nem szeretném előí­rni senkinek, hogy milyen férfi vagy nő legyen, vagy legyen-e egyáltalán férfi/nő. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia, legfeljebb párbeszédet folytathatunk róla.) (notes to myself)