Megvan nektek a The Last Kingdom (Az utolsó királyság) című sorozat/film a Netflixen? Ha igen, akkor felismeritek a képen látható főszereplőt, Uhtred of Bebbanburgot. A szásznak született fiút, akit dánok neveltek vikinggé – és aki valahol a harcias maszkulinitás megtestesítője.
Hogy miért hozom fel? Nemrég hallgattam meg egy beszélgetést az Uthredet játsszó színésszel, Alexander Dreymonnal. Akiről kiderült számomra, hogy egy értelmes, mélyen gondolkodó ember. Aki sok szempontból ellentéte azoknak a hagyományos macsó figuráknak, ahogyan a férfi akcióhősöket elképzeljük.
Elmondta például, hogy nem csak a harci művészetekben jeleskedik, de meditál és terápiára jár. Hogy kapcsolódjon az autentikus énjéhez. Nem szégyell beszélni az érzéseiről, nem szégyelli kifejezni az érzelmeit. Mi több, nem szégyell sírni sem. Vallja, hogy nem csak a nőknek, de a heteroszexuális férfiaknak is szükségük van olyan férfi barátra, akinek a vállán kisírhatják magukat. Szerinte őrültség, hogy nem tanítjuk már az iskola alsóbb osztályaiban arra a gyerekeket, hogyan éljék meg, fejezzék ki az érzelmeiket. Hogyan oldják fel a konfliktusaikat.
Milyen más is ez, mint az akciófilmekből ismert férfiideál: az érzéketlen macsó, aki soha nem beszél érzelmekről, mert az „bxzis”. Aki nem sír, mert az „női picsogás”. Terápiára nem jár, mert az „gyengeség”. A férfi haverokkal nem „lelkizik”, mert az milyen má. Aki férfiasan magába fojtja a fájdalmát – esetleg jól berúg, ha baja van.
Sokat beszélünk manapság arról, hogy mennyire más nőnek lenni a 21. században. És hogy a nőmozgalmak vívmányai milyen sok pozitív változást hoztak (a konzervatívok szerint persze rosszat). Eközben a férfiak úgy tűnnek fel, mint akik csak veszítenek ezzel az egésszel. Mintha fenyegetne minket mindez, és foggal-körömmel védekeznünk kellene ellene.
Kevesebb szó esik arról, hogy a begyepesedett patriarchális nemi szerepek milyen károkkal járnak magukra a férfiakra. Hogy mennyit szenvedünk azoktól a torz szerepektől, amikbe beleszocializálódtunk. Amire már kisfiúként megtanítanak bennünket. Hogy katonadolog. Hogy szégyelld magad, egy ilyen nagyfiú már nem sír. Hogy ne bxziskodjál itt. És hogy ezen torz szerepek, elvárások változása milyen pozitív hatásokkal járhat a férfiakra. Hogy amit erőnek gondolunk, az sokszor gyengeség – és amit gyengeségnek gondolunk, az erő.
Keveset beszélünk arról, hogy akkor mit is jelent ma, a 21. században férfinak lenni. Pedig bizony nem csak nőnek, de férfinak is nehéz ma lenni. Még akkor is, ha még mindig a férfiak rendelkeznek több kiváltsággal.
Milyennek is kell lennünk nekünk, férfiaknak? Vajon tényleg a létezésünkben vagyunk fenyegetve – vajon tényleg eltűnőben van az „igazi férfiasság”? Vagy pedig csupán egy begyepesedett macsó mentalitás van hanyatlóban, és a férfiasság nem szűnik meg – csupán újjászületik?
(Kiegészítés: mivel volt, aki félreértette, természetesen nem szeretném előírni senkinek, hogy milyen férfi vagy nő legyen, vagy legyen-e egyáltalán férfi/nő. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia, legfeljebb párbeszédet folytathatunk róla.)
(notes to myself)
