Azok közé tartozom, akik már akkor is kritizálták a Böjte Csaba által üzemeltetett gyermekotthonokat, amikor még nem pattantak ki a mostani szexuális abúzus botrányok. Meggyőződésem, hogy már hosszú évek óta ott voltak a figyelmeztető jelek, hogy valami nagyon nincs rendben. Sajnos kevesen tették ezeket szóvá.
És mégis, most, amikor a botrányok kipattantak – és egyre növekvő kórus ad hangot felháborodásának, vegyes érzéseim vannak. Egyrészt persze jó, hogy ezek az ügyek nyilvánosságra kerültek. Borzasztó bátornak tartom azokat az áldozatokat, akik ki mertek állni és fel merték vállalni, ami velük történt. Iszonyú nehéz lehetett.
Másrészt viszont nem tetszik az, hogy a felháborodás most túlságosan is egyetlen személyre összpontosul: Böjte Csabára. Aki hirtelen szentből most valamiféle ördöggé vált a közvélemény szemében. Meggyőződésem, hogy Böjte nem gonosz ember. Aki azonban osztozik nemének, generációjának, egyházának, társadalmi csoportjának és politikai táborának rengeteg balhitében és előítéletében. Így jó szándékai ellenére is egy olyan rendszert segített világra jönni és irányítani, ami embertelenné vált. És őt magát is eltorzította a hatalom, még ha ezt nem is látja. A világ olyan, hogy jó emberek is követnek el gonoszságokat, és gyakran még csak nem is látják ezt.
Értem, hogy Böjte Csaba egy személyben jelképezi és képviseli azokat az otthonokat, amelyek a gyermekek menedékhelyei helyett a kizsákmányolás és bántalmazás gócpontjaivá váltak. A felelősségét tovább növeli, hogy azt nem ismeri el – és ami még rosszabb, több esetben inkább a bántalmazónak hisz, mint az áldozatnak. És mind a mai napig hangoztatja nőellenes, begyepesedetten patriarchális előítéleteit.
Nem az a bajom tehát, hogy Böjte Csaba megérdemelt kritikát kap. Hanem az, hogy alapvetően többről kellene szólnia ennek a vitának, mint Böjte Csaba személyes képességeiről, erényeiről és nézeteiről. A rendszerre kellene összpontosítani, ahogyan ezek az otthonok létrejöttek és működtek. És arra a másik, nagyobb rendszerre, aminek a feladata lenne, hogy a gyermekek védelméről gondoskodjon – de ezt a feladatát elmulasztotta és áthárította. Ami engedi, hogy emberek tömegei szoruljanak a társadalom margójára, mélyszegénységbe, és gyermekek tömegei szülessenek nyomorba.
Arról kellene beszélni, hogy nem lehet gyermekeket olyan intézmények felügyeletére bízni, amelyek nem átláthatóan és elszámoltathatóan működnek. Amelyekben nem a szakértelem, hanem a karizmatikus vezetőhöz fűződő lojalitás számít. Ahol bizonyos emberek mindenféle szűrés és szakképzés nélkül teljhatalmat kapnak gyermekek élete fölött. És ahol az elhallgatás kultúrája úgy tenyészhet, mint a penész. Ahol nincsenek kialakítva a megfelelő áldozatvédelmi mechanizmusok és csatornák. Ahol nem szól szám, nem fáj fejem, és ahol mindenki egymásra mutogat, ha felelősséget kell hárítani.
És arról is kellene beszélni, hogy vajon elfogadható-e az a szemlélet, ami tagadja, hogy a szüleiket korán elvesztő kisgyermekeknek fel kell dolgozni a múlt traumáit, ehelyett ökölvívással kívánja őket felkészíteni a világ kegyetlenségére. Vajon elfogadható-e a tekintélyelvű nevelés. Aminek normalizált eszközei közé tartozik a folyamatos szidás, alázás, esetenként hajcibálás, pofonok? Márpedig a beszámolók alapján az otthonokban ezek már csak amolyan hétköznapi jelenségeknek számítottak. Szóra se érdemes.
Jóval többről van itt szó, mint Böjte Csaba személyéről – és túlmutat Böjte Csaba felelősségén is. Sajnos el kell ismernünk, hogy jelenleg az állami gyermekvédelem sincs sokkal jobb állapotban, mint ezek az otthonok. Sajnos sorra derülnek ki olyan esetek, amik mutatják, hogy az egész rendszer döglődik. Hogy intézményes gyermek-elhanyagolás és bántalmazás folyik. Hogy amit jóléti államnak neveztünk, az gyakorlatilag megszűnt létezni, és cserbenhagyja azokat, akiknek a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra. Romániában és Magyarországon egyaránt. Azokat, akiknek védelmére egyébként a Hatalom lépten-nyomon hivatkozik. Akiket a jövő zálogának tartunk. A gyerekeket.