A múltkori posztomban kifiguráztam az ezospiri nárcizmust. Aminek bizony vannak szélsőséges megnyilvánulásai. De ha őszintén magunkba nézünk, mi, mindannyian, akik a szellemi útkeresés valamilyen fázisában járunk – akár nyugati, akár keleti hagyományokat követve – bizony mindannyiunkban megvan ennek a csírája.
A folytonos vágy, hogy összehasonlítgassuk magunkat másokkal. Vajon másokhoz képest én hol járok az úton? Vajon jól csinálom, amit csinálok? Így kell csinálni? Jobb/rosszabb vagyok másoknál? A kényszer, hogy bizonyítsuk, másoknak és főként saját magunknak, hogy haladunk. A-ból B-be.
Nagyon könnyen észrevesszük, ha más ego tripen van – és nem értjük, ő hogy nem látja, hisz majd kiüti a szemét. Evolúciósan beépített bullshit-riasztóval vagyunk felszerelve. De ez a készülék bizony szelektív. Más szemében a szálkát – sajátunkban a gerendát. A saját egónk nyomulását ennél nehezebben ismerjük fel. Ahhoz jóval tudatosabb jelenlétre van szükség.
Hogy a saját a hübriszünket, a saját sértettségünket, a saját lelkesedésünket és kétségbeeséseinket is úgy tudjuk tekinteni, mint a felhőket a vonatablakból. Ahogy keletkeznek és elmúlnak. Megjelennek és elvonulnak.
Ami nemrég még mázsás súllyal nehezedett ránk – az majd tovaszáll, mint a könnyű, pihés pitypang bibék.
Felismerni. Hagyni, hogy megtörténjen. Kíváncsian szemügyre venni. Nem ítélkezni hanem együttérezni magunkkal.
Az út, amin járunk, vajon tényleg A-ból B-be vezet? Vajon nem minden spirituális út arról szól, hogy csak egyetlen pont van – és minden más pont ebből a egy pontból születik minden egyes időpillanatban? És csupán ettől az egy ponttól közeledünk és távolodunk?
(notes to myself)
