Hallottatok a pasiról, aki milliárdokat költ arra, hogy ne öregedjen? 45 évesen arról szól az élete, hogy folyamatos fiatalí­tó kúrákon vesz részt, a fia vérét ömlesztette át az ereibe és külön készülék számlálja az éjjeli erekcióit. Közben egyedül él, hiszen nincs ideje semmi másra – és senki másra. Legfeljebb arra van ideje, hogy saját magában gyönyörködjön. Mint a görög mitológiában Narkisszosz, akit az istenek azzal büntettek, hogy beleszeressen a saját tükörképébe. Egy a fiatalság kultuszában égő mérgező kultúra poszterfiúja. Hiszen, bár nem ilyen szélsőséges formában, de a vagyonos emberek a vagyonuk jelentős részét arra fordí­tják, hogy fiatalabbnak nézzenek ki. Minél nagyobb valakinek a vagyona, annál többet költ átlagosan a különféle plasztikai műtétekre és fiatalí­tó kúrákra. Ne értsetek félre: a rendszeres testmozgás, az egészséges táplálkozás és a testünk-lelkünk gondozása szerintem is fontos. Idősebb korban is. De a görcsös, kényszeres vágy arra, hogy konzerváljuk magunkat, a saját testünket, a fiatalos sármunkat, a szexuális vonzerőnket stb. egy korábbi, már elmúlt fázisban – ez bizony nem lehet más, csak további szenvedés forrása. A nárcisztikus önimádat mögött mindig bizonytalanság van: félelem. Félelem attól, hogy ha a valódi önmagunkat feltárnánk a világ felé, akkor a világ elutasí­tana minket. Mert nem vagyunk elég szerethetők. Ezért kell egy hamis ént épí­tgetünk, folyamatos kényszeres legózással: minden percünk csak játszma, csak terelés, csak takargatás. Kétségbeesett menetelés újabb és újabb kihí­vások, újabb és újabb sikerek, hegycsúcsok felé, amelyek elérése csak ideig-óráig hoz kielégülést. Az illúziót, hogy szeretve vagy, hogy ismernek és megbecsülnek. Ha engem kérdeztek, szerintem az embernek nem attól kell tartania, hogy megöregszik. Annál természetesebb dolog nincsen. Hanem attól, hogy a neki megadatott időben nem képes megtalálni a jelentést, a kötődést, az intimitást abban a kevés emberi kapcsolatban, aminek igazán van jelentősége. Mert nem képes elengedni a félelmet az együttérzés segí­tségével. A félelem börtöne szánalomra méltó formája a létezésnek: az igazi küzdelmünk a belőle való szabadulás. „A félelem a legolcsóbb szoba a házban, szeretném, ha jobb körülmények között élnél,” í­rja Hafiz, a perzsa költő. festmény: J.W. Waterhouse