Vasárnap részt vettem Valenciában a Katolikus Pride-on… avagy mondani akarom, az Úrnapi Körmeneten. Felvonult a város katolikus társadalmának apraja-nagyja. Klerikusok, katonatisztek, karizmatikusok, egyházi iskolák növendékei és „egyszerű” hívek.
Az egyszerűt azért tettem idézőjelbe, mert a felvonulók jelentős része bizony láthatóan nem a legszegényebb és legegyszerűbb társadalmi rétegekből tevődött ki. Inkább a helyi burzsoázia mutatta meg diszkrét báját: egyes donnák minden bizonnyal alig várták, hogy megcsillogtassák a legújabb madridi (párizsi?) divatbemutatókból származó ruhakölteményeiket.
Azt, hogy Katolikus Pride, nem minden irónia nélkül írom. De nem rosszindulattal. Én ugyanis azok közé az „elvetemültek” közé tartozom, akik éppúgy nyitottan állnak hozzá egy katolikus körmenethez, mint az LMBTQ közösségi felvonulásaihoz. Vagy éppen a nőnapi menethez, amiben Barcelonában vettem részt május 8-án (írtam róla lelkes beszámolót).
Mi több, és ezt most is megerősítettem magamban: mindkettőben látom a szépséget, mindkettőben tudom értékelni a közösség szellemét. És a hagyományok közösség-megtartó és összeforrasztó erejét.
Nem vagyok katolikus: nem hiszek az egyház csomó dogmájában, nem járok rendszeresen templomba és nem fizetek egyházadót. Mi több, nagyon elégedetlen vagyok azzal, ahogyan az egyházak a közéletben részt vesznek, állást foglalnak különféle progresszív ügyekkel szemben. Mégis azok közé tartozom, akiket elönt a mysterium tremendum et fascinans érzése, amikor belépek egy hűs gótikus katedrálisba és látom a fényt beáradni a rózsaablakokon. Rendszeresen olvasok katolikus szerzőket, költőket, teológusokat.
Elvegyültem a bámészkodó tömegben és bevallom, néha még könnyet is csalt a szemembe, ahogy a hívek csoportjai gyertyával a kezükben, énekelve, imádkozva elvonultak. Mert a páváskodó donnák mellett azért jócskán voltak olyanok is, akikben megéreztem a útitársat, a felebarátot, az őszinte és hiteles spirituális útkeresésben. Látszott, hogy milyen sokat jelent nekik, hogy hívőként vonulhatnak fel: hogy feltárhatják a világ előtt a titkos belső életüket, identitásukat, ami a hétköznapok szürkeségében, egyszerű járókelőként láthatatlan marad.
Az úrnapi felvonulások hagyományát a 13. században vezették be. Ez az eukarisztia ünnepe: Krisztus valódi jelenlétét hirdeti az egyházban. A lényegi üzenet: az egyházi élet, ami a legtöbb napon a templomok falain belülre korlátozódik, ilyenkor valósággal kiárad az egész közösségbe, és annak világi tereibe is.
Ezért sem tartom túlzásnak, hogy ezt a felvonulást Katolikus Pride-nak nevezzük: ezen a napon egy társadalmi kisebbség, a templombajáró katolikus közösség, ami az év nagy részében a „négy fal között csinálja”, amit csinál, megmutatkozik ország és világ előtt. Ezen a ponton bizonyára a konzervatívabb olvasó orcája indulatosan eltorzul: hogy képzeli ez, hogy összehasonlítja a disznólkodást, amit „azok” művelnek, ahhoz, ami a templomban történik!
Nos, számukra lehet, hogy meglepetésként hat, de az LMBTQ közösség élete sem csak a szexről szól. Mi több, mint közösség, művelődnek, hagyományokat őriznek, támogatják az elesetteket és, családi, mi több, egyesek még spirituális életet is élnek.
És ha már itt tartunk: bizony a katolikus és az LMBTQ közösségnek is van keresztmetszete. Emberek, akik így vagy úgy, de próbálják összehangolni a szexuális vágyaikat, a nemi identitásukat, és a hitüket. Köztük még klerikusok is. Egyesek totális tagadásban és öngyűlöletben élnek. Mások szelektíven értelmezik az egyház dogmáit és reménykednek abban, hogy egy nap majd nem fogják szörnyetegnek tekinteni őket. Nem csak az egyházon belül, de az LMBTQ közösségen belül is. Hiszen ott meg a hitük miatt sajnálják és nézik le őket: „hogy támogathatod ezt a kriptokonzervatív pedofil bandát?”
Spanyolországban, akárcsak nálunk, Magyarországon, az egyház hanyatlóban van. Évről évre csökken azok aránya, akik templomba járnak, vagy akik papnak, szerzetesnek jelentkeznek, hittanra íratják be a gyereküket. Mi ennek a magyarázata? Számomra hamisan cseng a konzervatív klerikusok azon magyarázata, miszerint az egyházak támogatásának csökkenése a nyugati társadalmak általános hanyatlását, fogyasztói materializmusban dagonyázó degeneráltságát tükrözi. Kényelmesen önigazoló magyarázat lenne ez nekik, hisz levenné a vállukról a felelősség terhét azért, ami történik.
A valóság az, hogy a spiritualitás iránti igény egyáltalán nem csökkent az európai társadalmakban. Nem igaz, hogy az embereket ne foglalkoztatnák a Nagy Kérdések, és ne keresnék rájuk a választ. A szomorú és kényelmetlen igazság az, hogy az intézményes egyházak nem képesek olyan válaszokat adni ezekre a kérdésekre, ami kielégítő és megnyugtató a 21. század gondolkodó elméi számára. Ezért aztán egyre többen az egyházakon kívül találják meg a spirituális útjukat.
Az intézményes egyházak túlságosan is merevvé és rugalmatlanná váltak. Ragaszkodnak olyan nézetekhez, amelyeket összetévesztenek az Örök Igazságokkal – miközben valójában nagyon is romlandó áruk, múlékony társadalmi konvenciók. Növekvő paranoiával tekintenek mindenre, ami új, ami változás. Abban a Sátán munkáját látják. Az egyház (legalábbis Európában, Latin-Amerikában más a helyzet) elitista elefántcsonttornyába zárkózik. Elkötelezte magát a konzervatív politikai mozgalmak mellett és kimondottan nehézzé teszi bárkinek, aki progresszív ügyek mellet kiáll, hogy megőrizze a lojalitását az egyházához.
És még ha képes is erre a mutatványra, akkor ott vannak a szexuális abúzus ügyek. Fontos megérteni: ami nagyon sok embernek visszataszító, az nem is csak azok a visszaélések, amelyek időről időre, mint csontvázak a szekrényből, kaki a biliből, kiborulnak a nyilvánosság elé. Shit happens. Ha megindulna a szigorú önvizsgálat és a rendszerszintű okok feltárása és elhárítása, akkor a kár sem lenne ekkora.
De ami igazán ijesztő, az önreflexió teljes hiánya. A mimóza-reakció. Az áldozatok hibáztatása. A cinkos összezárás. A sértett visszatámadás. Ez az, ami joggal borzasztja el még a hívek józanabbjait is.
Bizonyára vannak – a kommentekben lesznek – olyanok, mindkét oldalról, akik nem értenek meg. Nem is akarnak megérteni. Vagy mert hívői kötelességnek tekintik, hogy kritikátlanul alávessék magukat az egyház tekintélyének. Vagy mert gyűlölik az egyházat (egyházakat), és legszívesebben eltörölnék az egész Vatikánt a Föld színéről.
De bizonyára vannak olyanok is, akik, még ha talán nem is mindenben értenek egyet, de rokonszenveznek azzal a bennem élő törekvéssel, hogy kibékítsem a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettséget és a hagyományok, a spirituális gyökereink iránti tiszteletet. Akik nem gondolják összeegyeztethetetlennek, hogy valaki meglássa a szépséget egy katolikus körmenetben, de közben szolidáris legyen az LMBTQ közösséggel. Akik nem annak örülnének, ha az egyházak megszűnnének, hanem annak, ha átalakulnának és képesek lennének befogadó, nyitott és szolidáris közösségekké válni.
Én nem abban reménykedem, hogy egyre többen lesznek köztünk bigott fundamentalisták vagy harcos ateisták. Hanem abban, hogy egyre többen leszünk azok, akik túllépnek a végletesen dualisztikus gondolkodáson. Akik, bár néha kritikusan és szkeptikusan, néha maguk sem tudják, pontosan miként lehet megtalálni a konszenzust, de hisznek a párbeszéd erejében. Akik szerint nem feszül kibékíthetetlen ellentét egyházak és új társadalmi mozgalmak között. Mi több, összekötik őket a közös értékek – és a közös jövő iránti aggodalom.
You may say I am a dreamer but I am not the only one.