Kultúránkban a szabadság – a reagálás szabadsága. Mit értek ez alatt? Akkor tartjuk magunkat szabadnak, ha szabadon reagálhatunk a világra. És ennek legfeljebb a másik ember hasonló szabadsága szabhat határt. Ha éhes vagyok, akkor ehetek. Inger – reakció. Ha felizgulok, akkor szexelhetek. Ha autót akarok, akkor megvásárolhatom. Ha viszket az orrom, megvakarhatom. És valóban: amikor egy felsőbb hatalom, tekintély akarja előí­rni számodra – bármilyen jó szándékra hivatkozva – hogy reagálhatsz-e, és mit az ingerre, az nem szabadság. Ha megmondják, ehetsz-e és mit, hogy szexelhetsz-e és kivel, hogy megvakarhatod az orrod vagy sem. Magyarul a szabadsághoz valóban hozzátartozik az, hogy ne légy kiszolgáltatva, ne légy függésben valamiféle külső hatalomtól. Ezért nagyon fontosak az individuális szabadságjogok. Amelyek mindig magukba foglalják a hibázás szabadságát is. De vajon tényleg ennyiről szól-e a szabadság? A külső hatalomtól való függetlenség szükséges – de vajon elégséges kritériuma is annak, hogy szabad légy? Erre a kérdésre az ember már csupán alapos önvizsgálat után találhatja meg a kielégí­tő választ. Amikor rádöbbensz, hogy az igazi szabadság nem csak az, hogy külső tekintélyek és zsarnokok ne telepedjenek rád. De az igazi szabadság a saját magadban lévő vacak kis zsarnokocskák függőségétől való megszabadulást (is) jelenti. Hiszen hiába nem í­rja elő számodra semmilyen külső hatalom, hogy mit tegyél: ettől még lehetsz nyomorult rab. Szánalmasan vergődve a függőségben. A saját szenvedélyeid rabigájában nyögve. A saját vágyaid pókhálójába ragadva, mint a légy. Sokáig hittem, hogy a szabadság: szabadon gyűjteni az élvezeteket és elkerülni azt, ami fáj. Mégis meditáció közben tapasztaltam meg eddig a szabadság egyik legnagyobb fokát. Amikor először voltam arra képes, hogy a viszkető orromat ne vakarjam meg. Mégpedig nem küszködve és kí­nszenvedéssel: hanem a görcsös kényszer elengedésével. Nem tagadtam a viszketést – de felismertem, hogy a viszketés keletkezik és elmúlik. S ami fő: a viszketés nem én vagyok. Az inger és a reakció közötti pillanatban ott van az igazi, végtelen szabadság – ahogy Viktor Frankl mondja. A szabadság arra, hogy ne reagálj. Akinek van füle a hallásra, az hallja meg.