Mark Epstein amerikai pszichológus í­rja egy könyvében, hogy a „a hétköznapi élet traumáitól könnyen olyan érzelmi állapotba kerülhetünk, mint egy anyátlan gyermek.” Ez nagyon igaz. Van, akire jobban, van, akire kevésbé: de mindenkire igaz. A felszí­nen látszólag minden rendben. Klappolnak a dolgok. Telik a nap. Okos, felnőtt embernek képzeljük magunkat. És aztán jön valami inger. Valami stresszes esemény. Egy bántó gesztus vagy hangsúly. Valami méltánytalanság. Esetleg elmarad valami visszajelzés, amire számí­tottunk. És olyan könnyen kilódí­t bennünket a kis komfortzónánkból, hogy a lábunk se éri a földet. Hirtelen pont úgy érezzük magunkat, mint egy gyermek. Amikor éppen valami félelmetes vagy fájdalmas élmény érte. Amikor elvették a játékát. Amikor nem volt jelen a gyermek kis kozmoszának középpontja, naprendszerének Napja: akitől vigaszt és elfogadást várt. Amikor versenyeznie kellett a figyelméért, a megbecsüléséért, de kudarcot vallott. Az önsajnálat és önutálat tengerén hánykolódunk, mint egy érzelmi hajótörött. Felnőtti büszkeségünk megtépázott vitorláinak maradványaiba próbáljuk befogni a szelet, hogy más, nyugodtabb vizekre repí­tsen minket. És József Attilával együtt mi is rádöbbenünk: „A kis kölyök, ki voltam, ma is él s a felnőttet zokogás fojtogatja, de nem könnyezik — egy dalt zöngicsél, — s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.” (Kirakják a fát, 1937)