Hol volt, hol nem volt, réges-régen, egy messzi-messzi, keleti országban, volt egyszer egy kolostor. A szerzetesek lelkesen követték a Taní­tást, a nép messzi földről elzarándokolt hozzájuk, hogy a mesterek szavát hallgassa, áldását kérje. És bár a szerzetesek nem gyűjtötték a földi javakat, az évek során rengeteg értékes adomány gyűlt össze. A szerzetesek úgy döntöttek, hogy az adományokból szobrot emelnek a Buddhának, mégpedig szí­naranyból. A fővárosból hí­vták el az egyik elismert szobrászmestert, aki ki is öntötte nekik a szobrot, amit a kolostor melletti kertben állí­tottak fel. Amikor elkészült a mű, és a művész lerántotta róla a leplet, az Arany Buddha olyan fenségesen ragyogott a reggeli Nap fényében, hogy a szerzeteseknek valósággal elállt a lélegzete. Pedig ők bizony a lélegzetük urai és mesterei voltak. Teltek-múltak az évek. A béke és gyarapodás éveit a hanyatlás és a háború évei váltották fel. Idegen hódí­tók érkeztek külhonból, akik nem ismerték és nem tisztelték a Taní­tást. Az ország lángokban állt, és félő volt, hogy a barbár sereg hamarosan eljut a hegyekbe is, ahol a kolostor állt. A szerzetesek közössége, a szangha, nem rettent meg. Tudták, hogy minden elmúlik, ami keletkezett. Nem féltek a haláltól. Tudták, hogy eljön majd az újjászületés is. Szerettek volna azonban valamit a következő generációkra hagyni, hogy ne menjen feledésbe a Taní­tás. Elhatározták, hogy az Arany Buddhát befedik agyaggal és sárral, hogy az idegen hódí­tók ne lássanak benne értéket. Így is történt. Amikor a barbárok megérkeztek, kardélre hányták a szerzeteseket, hogy í­rmagjuk sem maradt. Felégették a könyvtárat, lerombolták az épületeket. Ledöntötték a Buddha szobrát is, azonban azt hitték, értéktelen agyag-szobor, ezért ott hagyták a sárban, majd továbbálltak. Megint telt-múlt az idő. Az országra ismét beköszöntöttek a béke évei. Új szerzetesek érkeztek, akik nem ismerték már a kolostor történetét. Felépí­tették a kolostort, és megtalálták az agyag Buddha szobrot is. Nap mint nap ott mentek el mellette, de nem gondolták, hogy különösebb értéket képviselne. Egy nap a szerzetesek átépí­tették a kolostort, és az agyag Buddhát is el kellett mozdí­taniuk. Kötelekkel húzták fel, de a szobor lezuhant. Az egyik szerzetes egy nagy repedést fedezett fel a szobron. Megijedtek, hogy eltörték a régi műalkotást. Amikor közelebbről is megnézték a repedést, ámulva fedezték fel, hogy a repedés mögött csillogó arany bukkant elő. Kalapácsokkal és vésőkkel megtisztí­tották, és felfedezték, hogy a szobor szí­naranyból van. Így van ez velünk, emberekkel is. Olyan sokáig viseljük magunkon az agyag-maszkunkat, hogy teljesen elfeledjük, hogy kik, mik is vagyunk igazán. Ott bent. Elhisszük, hogy hitványak vagyunk. Értéktelenek. Tisztátalanok. Nem méltók a szeretetre. Sötétből vétettünk, és sötétségbe veszünk. Nem emlékszünk a valódi természetünkre – amit a szerzetesek Buddha-természetnek neveznek. Ami mindvégig ott van, a rárakódott sár alatt. Mí­g aztán egyszer csak rádöbbenünk. Hogy a valódi természetünk végtelen, mint a kék ég. Ragyog, mint a Nap. Nem húzhatja le a sárba a sóvárgás. Nem mérgezi a harag. És visszaemlékszünk, hogy szabadok vagyunk. Emlékezzetek! (esti mese a Drogriporterrel)