Vannak emberek, akik látszólag szuperül funkcionálnak az élet legtöbb területén. És akár évekig ismerheted felszí­nesen őket anélkül, hogy feltűnne, bármi gond van. De aztán jön egy stresszes helyzet. Esetleg szintet lép a kapcsolat. Intimebb közelségbe kerültök. És az eddig szuperül funkcionáló emberről kiderül, hogy képes úgy viselkedni, mint egy toporzékoló hároméves. Kiderül, hogy számára az egész világ körülötte forog. Mindenki más statiszta az ő történetében, ahol ő a főszereplő. Ha elutasí­tják: azt megsemmisülésként éli meg. Zéró-összegű játék az élete: vagy én, vagy ő. Nem képes perspektí­vát váltani: gyenge az empatikus érzéke. Eszébe sem jut, hogy a másik hogy érezheti magát az adott helyzetben. Hiányzik belőle az önreflexió képessége. Bár minden róla szól – de ha ő bánt mást, akkor véletlenül sem képes ezt felismerni. Esetleg magába szállni és elgondolkodni, hogy mit tehet azért, hogy legközelebb ez ne forduljon elő. Retteg az intim közelségtől. Megijed, ha valaki intenzí­v érzelmeket mutat ki. És ha neki ezeket viszonoznia kellene. Valamilyen szinten persze mindannyian képesek vagyunk beleesni ezekbe a csapdákba. De jó esetben, ha megfelelő kötődéseink alakultak ki kisgyermekkorban a szüleinkkel, akkor reflektálunk magunkra – és korrigálunk. De sajnos amikor ezek a kötődések hiányoztak, akkor ez az önreflexió és önkorrekció sokkal gyengébben működik. Többször í­rtam már arról, hogy az ember tudatmódosí­tó szerekhez fűződő kapcsolata leképezi az emberekkel való kapcsolatait. Minél egészségesebb, érettebb, minél tartalmasabb kapcsolatokat ápol valaki embertársaival, annál nagyobb esélye van arra, hogy az (akár legális, akár illegális) tudatmódosí­tó szerekkel szerzett élményei is egészséges keretek között maradnak. Aki nem képes jól perspektí­vát váltani, akinek döcög az empatikus képessége, az nem képes tiszteletben tartani mások határait, ha szert használ. És nem képes meghúzni a saját egészséges határait sem, ha más használ körülötte. Aki nem képes az intimitásra másokkal, az könnyen használhat egy szert arra, hogy azzal élje meg az intimitást – illetve az intimitás látszatát. Csak hogy utána elmerüljön a szégyenben, a szégyentől pedig még mélyebbre merüljön az önpusztí­tásban. Még ma is van egy olyan tévhit, hogy a függő érezze minél rosszabbul magát, majd annál inkább motiváltabb lesz a változásra. Szigeteljük el, szégyení­tsük meg, lökjük minél mélyebbre – majd akkor megtanulja. Én ezzel nem értek egyet. Brené Brown í­rja, hogy ha a szégyent petri-csészébe tennénk, akkor az í­télkezés, az elhallgatás és a titkolózás hatására burjánzani kezdene. Ha viszont együttérzést adnánk hozzá, akkor elpusztulna. Ezzel lehet igazán megtörténi a szégyen-függőség spirált, ami annyi életet tesz tönkre. Tetszenek az í­rások a Drogriporteren? Akkor kérlek, támogasd a Drogriportert Te is: https://drogriporter.hu/tamogass/