„Miért mondtak lent magának ilyet?” – kérdezi az ingerült hölgy a kartonzó üvegablakának másik oldalán. Láthatólag dühös rám, a világra, de leginkább saját magára, hogy ezen a meleg nyári napon egy szűk fülkében kell ücsörögnie iratokat iktatva ahelyett, hogy valami tengerparton ülne koktélt kortyolgatva.
„Hát azt én tényleg nem tudhatom,” válaszolom szelíden. Bár közben érzem, hogy a türelmem egyre erodálódik, mint a termőtalaj vékony rétege az esőmosta domboldalon. Alatta pedig ott komorlik az indulatok nyers, terméketlen sziklája. Amit a hétköznapokban jótékony takarásban tartanak a kultúra által ránk szabott udvariassági szabályok.
Órák óta bolyongok az egészségügyi ellátórendszer labirintusában, mint egy alkalom szülte, botcsinálta Odüsszeusz. Volt már kedves ügyintéző és kedvetlen, kövér és sovány, idős és fiatal. Volt, amelyik gondterhelt homlokkal megvizsgálta a beutalót és kedélyesen küldött el a francba. És volt olyan, mint ez a hölgy itt, aki számára leginkább olyan vagyok, mint egy idegesítő kis rovar, ami zümmög körülötte és el kell hajtani a vérbe.
És tényleg: az embernek Odüsszeusznak kell lennie a magyar egészségügyben, akire Homérosz a „leleményes” epitheton ornans-t, díszítő jelzőt aggatta. Veszélyes vizeken kell navigálnia, ahol az egyik oldalon Karübdisz örvénye fenyegeti elnyeléssel, a másikon pedig Szkülla zárná szörny-ölelésbe.
A legőrjítőbb az, amikor ugyanazon rendszernek az egyik kapuőrzője tökéletesen mást mond, mint a másik kapuőrző. És természetesen ki másra – a mi kis kafkai hősünkre dühösek, ha a másik kapuőrző által szolgáltatott információk alapján próbál eljárni. A rendszer soha nem hibázik – mindig te, a beteg hibázol. Te vagy a hibás, amiért itt zümmögsz, kicsi légy, ahelyett, hogy máshol rontanád a levegőt. Egyáltalán, mi a fenének pazarlod itt a legfelsőbb állam drága idejét és erőforrásait?
„A hatóság munkájának alapelve ugyanis, hogy hibalehetőségekkel egyáltalán nem számol,” írja Kafka a Kastélyban. „Ezt az alapelvet igazolja az egész intézmény kiváló szervezete, és nélkülözhetetlen is, amennyiben az ügyintézést a lehető leggyorsabban akarják lebonyolítani.”
Egyébként én tényleg megértem az egészségügyi dolgozók frusztrációját. Rosszul fizetett, kevésbé megbecsült munkakörökben kell gyakran idegesítően értetlen ügyfeleket irányítgatniuk. Egy a hatalmasok által lerohadni engedett ellátórendszer utóvédharcait vívják. Örülhetek, hogy még nem léptek le Nyugatra, mint olyan sokan mások.
Szóval itt állok, és nekem kell elnézést kérnem, amiért rossz infót kaptam. Nekem kell megmagyarázni, miért. Nekem kell szégyellnem magam, amiért mint a szolgáltatás igénybe vevője, létezem. És próbálom elképzelni, milyen lehet azoknak, akik nálam kevésbé kiváltságosak. Akik nem rendelkeznek semmilyen kapcsolati hálóval, akik nem rendelkeznek a megfelelő képességekkel sem, hogy kiharcolják maguknak, ami jár. Mert itt bizony mindenért küzdeni kell.
Próbálom elképzelni azt is, milyen lehet egy olyan egészségügyi ellátás, ahol nem kell Odüsszeuszként bolyongani és leleményes ravaszsággal, könyökléssel küzdeni – hanem végigkalauzolnak a rendszeren, mint egy ügyfelet, egy embert. Ahol az oktatás, az egészségügyi és szociális ellátás nem az állam lerongyolódott mostoha-gyermekei, hanem külön miniszter által irányított kiemelt fontosságú területek. Ahol az ember van a középpontban.
(notes to myself)
