1992 májusában egy Vedran Smailovic nevű csellista művész leült a szerbek által tönkrebombázott Szarajevó piacának romjai közé, és Albioni Adagio-ját kezdte el játszani. Éppen egy nappal korábban ugyanitt gránát csapódott be a kenyérért sorban álló emberek közé, huszonkét ember meghalt. „Azt kérdezitek tőlem, hogy talán megőrültem-e, hogy csellózom egy háborús zóna kellős közepén,” vágott vissza az őt kritizálóknak. „De miért nem őket kérdezitek, hogy nem őrültek-e meg, hogy bombázzák Szarajevót?” Idén márciusban bejárta a világot a videó, ahol egy ukrán csellista játszott Bachot az oroszok által tönkrebombázott Harkiv romjai között. Van a gyásznak az a szintje, aminek a kifejezésére az emberi szó már nem alkalmas. A zene, ez az univerzális nyelv, ami túl van a hagyományos nyelv határain, még ilyenkor is kifejezi az emberi lélek legmélyén, a gyökereknél rejlő érzelmeinket. A zene nem egyszerűen kétségbeesett lázadás egy értelmetlen és kaotikus világ sötétségével szemben. De egyben kristálytisztán szólal meg benne a humánum, a méltóság, a lélek összhangzata még akkor is, amikor az élet könyörtelenül elbánt velünk. A szférák zenéje. Különös lény az ember. Ördögi gonosztettekre képes. De egyben arra is, hogy a legsötétebb gonoszságban fogant veszteséget átformálja teremtő, kreatí­v erővé. Fogod a leí­rhatatlan, zsigeri keserűségedet, fogod a szavakkal meg határozható, torkodat fojtogató szomorúságodat, fogod a szemedbe könnyeket idéző fájdalmadat – és szépséget formálsz belőle. A fájdalom, ha eltemeted, ha elmenekülsz előle, akkor szenvedéssé dagad és elpusztí­t, mint a szennyes árví­z. Az elfogadott és feldolgozott fájdalom azonban szépséggé kristályosodik és ragyogó fényt áraszt a sötétségben is. (notes to myself)