1929-ben New York rabbija, akit aggasztottak a hí­rek Albert Einstein állí­tólagos ateizmusáról, táviratot küldött a hí­res fizikusnak a következő szöveggel: „Hisz Ön Istenben? Stop. A válasz fizetve. Ötven szóban. Stop.” Einstein válasza a következő volt: „Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” Spinoza, akire Einstein hivatkozott, a 17. század legjelentősebb filozófusa, a felvilágosodás egyik atyjaként tartják számon. Descartes-al szemben, aki megkettőzte a valóságot, megkülönböztetve a testet a lélektől, Spinoza a valóság alapvető egységét hirdette. Descartes formuláját – cogito ergo sum, gondolkodom, tehát vagyok – megfordí­tva úgy látta, hogy valójában Isten az, aki gondolkodik bennünk. Hiszen az egész világegyetem Istenben van. A valóságot egyetlen, végtelen lényeg alkotja. És amit mi különálló lényeggel rendelkező dolgokként, személyekként különböztetünk meg, valójában mind csupán ennek a megnyilvánulása, attribútuma. Deus sive natura, avagy Isten, tehát a természet – vallotta. A természet nem Isten (panteizmus), de nem is különálló lényeg: része Istennek, benne van. Így tehát amennyiben a természetet, és benne önmagunkat jobban megismerjük, akkor Istent ismerjük meg. Ahelyett, hogy Istent bálványként imádnánk és különféle szertartások végrehajtásától remélnénk, hogy közelebb kerülünk hozzá: kí­váncsi kutatókká kell válnunk. Akik nem rettennek vissza akár a kényelmetlen kérdések feltevésétől sem. Ebből a rövid, hevenyészett leí­rásból is érthetővé válik, miért rokonszenvezett Einstein, a tudós, a természet megismerésének szerelmese, Spinoza felfogásával. Egyben eloszlat pár félreértést is azzal kapcsolatban, amit a tudomány, a felvilágosodás és a spiritualitás, a vallásos áhí­tat kapcsolatáról sokan gondolnak. Sokan azt hiszik, hogy a felvilágosodás egyet jelentett a világ „csodátlaní­tásával” – a tudományos világnézet kirekesztette a világból azt, ami áhí­tatra és csodálatra méltó. Mindent banálissá tett és elárasztott minket a hí­g materializmussal, ami az embereket önzővé és szűklátókörűvé tette. Bár a világ valóban szenved ezektől, ez nem a felvilágosodás és nem is a tudomány bűne. A tudomány nem zárja ki a spiritualitást, és számos tudósnak voltak és vannak mélyen spirituális gondolatai a világegyetemről. Hogy Carl Sagan csillagászt idézzük, „A tudomány nem csak összeegyeztethető a spiritualitással, de a legmélyebb forrása annak.” Ami Spinoza nyomán a felvilágosodás igazi elrugaszkodását jelentette, az valójában nem a spiritualitás elutasí­tása volt – hanem az emberi megismerés, értelem, gondolkodás pozití­v szerepébe vetett hit. Az embert úgy fogta fel, mint spirituális felfedezőt, aki tökéletlen és gyarló ugyan, de mernie kell kérdezni, kételkedni és új utakat keresni. És elvetette az embert lenéző, vele szemben örökké gyanakvó dogmatikusok világnézetét, ami igazolta az embernek a hagyományok és a hierarchia által vezérelt totális intézmények alá rendelését. Szerencsére nem kell választanunk, hogy felvilágosultak legyünk vagy spirituálisak – lehetünk felvilágosultak és spirituálisak. Bár elutasí­tjuk a babonát, az áltudományos sarlatánságokat, a csodát nem kell feltétlenül kizárnunk az életünkből. Sem pedig az áhí­tatot, a rejtélyt és a rajongó kapcsolódást a dolgok mögött megbúvó lényeggel, akár Istennek nevezzük, akár nem. Einstein rámutatott, hogy akár istenhí­vők vagyunk, akár ateisták, valójában két dolog közül választhatunk. „Kétféleképpen élheted le az életed. Az egyik, hogy semmit sem tartasz csodának. A másik, hogy mindenben a csodát látod.” Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Akkor kérlek, ha teheted, Te is adj valamit, válj a rendszeres támogatónkká, hogy í­rhassak Neked: https://drogriporter.hu/tamogass/