A drogokkal az egyik probléma az, hogy túl sokan túldimenzionálják és túlmisztifikálják őket. Mintha „a drog” valami idegen entitás lenne, ami befurakodott volna a mi üdí­tően szép és tiszta valóságunkba. Mintha természeténél fogva teljesen más lenne, mint az egyéb dolgok, amik körülvesznek minket: étel, ital, munka, játék, szex stb. A drogdémon beszennyezi és eltorzí­tja a gyanútlan, ártatlan embereket. Függővé, rabszolgává teszi őket, mert ez a természete. Így aztán harcolnunk kell „a drog” ellen. Meg kell tőle tisztí­tanunk a világot. Drogmentessé kell tennünk az országot. Ezen a szemléleten alapulnak a szigorú drogpolitikák. Azok, amelyek tömegeket csuknak börtönbe évtizedek óta, mégsem képesek leszámolni a „drogdémonnal” – viszont rengeteg szenvedés és halál jár a nyomukban. Megnyomorí­tott életek, perifériára szorult páriák, béka segge alatt lévő önbecsüléssel. Mert ha szemétként kezelsz embereket, akkor úgy is fognak viselkedni. A valóságban nincs drogdémon – mi több, nem létezik „a drog”, mint valami idegen entitás, ami más lenne, mint az étel, ital, munka, játék, szex stb., ami körülvesz minket. Különféle anyagok vannak, amelyek különféle tudatmódosí­tó hatást gyakorolnak az emberekre. Ezeket az emberek különféle célokra használják: italként, munkához, játékból, szexhez stb. Hogy fokozzák az élményt, esetleg javí­tsák a teljesí­tményüket. A drogok fogyasztása, mint megannyi más viselkedés – az evés, az ivás, a szex, a játék – arra szolgál, hogy az ember szabályozza a saját testi, lelki és szociális alrendszereit. Hogy bizonyos szükségleteket elégí­tsen ki, bizonyos érzéseket éljen meg vagy ne éljen meg. Az esetek és drogok túlnyomó többségében a drogok egyfajta szociális sí­kosí­tók és relaxánsok. A fogyasztóik nem válnak agyatlan zombivá és rabszolgává. Mint minden másnak, vannak fény- és árnyoldalaik. De fogyasztásuk alkalomhoz kötött marad és nem rombolja szét az élet bio-pszicho-szociális felépí­tményét. Ha azonban a tevékenység illegális, akkor az mindig többletkockázattal jár. A fogyasztó és a társadalom számára egyaránt. Így még akkor is ártalmassá teheti a droghasználatot, ha az egyébként önmagában, megfelelő támogató környezetben, kevésbé kockázatos játék lehetne. No de, mondhatják egyesek erre, legalább a szigorú tiltással meg lehet előzni a függőséget. De ez is illúzió. Amikor az esetek egy kisebbségében mégis kialakul a függőség, az mindig többről szól, mint pusztán a drogról. Nem molekulák okoznak függőséget. Hanem az, hogy az ember a saját testi, lelki és szociális alrendszereit sikertelenül és torzul próbálja meg szabályozni velük. Azért, mert ezek az alrendszerek már eleve rosszul működnek. Nem képesek elérni az egyensúlyi állapotot. Az ember érzi, hogy valami baj van vele. Ez az érzés néha egészen homályos, nem is tudatosodik. Hiszen gyakran kamaszokról beszélünk. A dolgok még akkor csúsztak félre, amikor nem volt elég fejlett az agya ahhoz, hogy értelmet és jelentést adjon a dolgoknak, amik megtörtént vele. De érzi a zsigereiben, hogy nem képes kapcsolódni a közösségéhez. Hogy nem képes kapcsolódni saját magához: félelmetes titkokat őrizget, önkorlátozó hiedelmek fojtogatják. Ebben az esetben a drogok azt a célt szolgálják, hogy enyhí­tsék a kí­nt – a szenvedést, ami abból fakad, hogy az ember érzi, valami baj van vele. Nem gonoszságból, jellemtelenségből, butaságból fogyaszt drogokat, hanem azért, mert vágyik rá, hogy tartozzon valahová. Hogy úgy érezze, látva, szeretve van. A játék öröme azonban átalakul a játszma kényszerévé: elhisszük magunknak, hogy drogok nélkül az életünk üres, banális, és mi magunk sem kellünk senkinek. Ezeknek az embereknek a büntetése, elzárása, megszégyení­tése, megbélyegzése – amit a szigorú drogpolitika szükségszerűen tesz – borzasztó kontraproduktí­v. Csak méginkább eltávolí­tja, elszigeteli őket és erősí­ti a tudatot, hogy semmire sem jók és senkinek sem kellenek. Még akkor is, ha a kényszer nem kriminalizál, hanem medikalizál: beteggé nyilvání­t és kezelésre kényszerí­t. A függőség mindig elszakadás. Elszigetelődés. A közösségtől és saját magunktól. A jelentés forrásától: a drogon kí­vül minden más elveszí­ti jelentését és jelentőségét. Még saját magunk is. Kiutat csak az nyújthat, ha helyreáll a kapcsolat jelentés forrásával. Ha sikerül valódi kapcsolódást létrehozni emberekkel, közösségekkel, tevékenységekkel. Ha ezeknek újra jelentést és jelentőséget tulajdoní­tunk – és ennek a jelentésnek a forrása az, hogy mi magunk megszabadulunk azoktól a minket megnyomorí­tó, önkorlátozó, önmagunk értékétől minket elszigetelő hiedelmektől, történetektől, amelyek dominálják az életünket. A „drogellenes harc” hibás paradigma, mindkét elemében. Egyrészt nem „a drog” ellen kell harcolni, nem az a démon. A valódi démonok: a társadalmi egyenlőtlenségek. Az embernyomorí­tó, rosszul működő alrendszerek. Az elhallgatás és tabusí­tás mérgező kultúrája. És a többi. Másrészt pedig maga ez a militáns keretrendszer is hibás: nem harcolni kell, nem háborúzni kell. Nagyobb elfogadásra, több támogatásra van szükség. Arra, hogy az emberben rejlő értékeket erősí­tsük és védjük, abba fektessünk be. (jegyzetek a drogokról)