Néha elgondolkodom azon, milyen lehet Bayer Zsoltnak, Bencsik Andrásnak vagy akár Kocsis Máténak lenni. Nehéz. Nehezen tudok ráhangolódni a létezésnek arra a szomorú hideg sí­kjára, amit a „Mi” és az „Ők” oszlopai jelölnek ki és határolnak be. Mint a két mesebeli görög szörny, Szkülla és Kharübdisz, akik egy keskeny tengerszoros két oldalán éltek, és bekebelezték a vakmerő hajósokat, akik közéjük merészkedtek. Így falhatja fel szőröstől-bőröstől egy igazi pártkatona lelkét, egyéniségét, jellemét a folyamatos harci készültség és paranoia „Azokkal” szemben. Mert ott belül a gyűlölködés, az arrogancia mögött mindig ott a félelem: a sérült kisgyerek félelme attól, hogy apu nem simogatja meg a buksiját. Mindannyiunknak vannak elfogultságai, ez nem kétséges. De hogy ennyire eluralkodjon valakin ez a sistergő rosszindulat, ami minden bokorban az ellenséget lesi, minden sarok mögül azt várja, hogy előugrik egy meleg, drogos, libsi, migráns, cigány stb., aki az életére tör – nos, ez szánalmasan eltorzult formája lehet az emberi létezésnek. Elég félelmetes, hogy Bayer és társai jelenleg a Hatalom bástyái mögül, annak mérhetetlen erőforrásaival mérgezik az elméket. De tudjátok a legnagyobb félelmem nem is ez. Minden rendszer elbukik egyszer. A legnagyobb félelmem az, hogy ne formáljon a saját maga képére – hogy ne merevedjek bele ugyanabba a harci pózba, mint ő, ne tükrözze az arcom „a másik oldalon” ugyanazt a torz grimaszt, mint az övé. És sajnos azt látom, hogy sokakkal ez már megtörtént. Vannak azok, akik a másik oldalon ugyanolyan paranoiával lesik az ellenséget minden bokorban – szinte várva, hogy mikor ugrik elő a bokorból egy öntudatos katolikus, konzervatí­v stb., akivel birokra kelhetnek. Én próbálom az í­rásaimban felvillantani azt a lehetőséget, hogy a harci pszichózis nem a természetes tudatállapotunk. Hogy élhetne ebben az országban – sőt, gyakran ugyanabban a testben – békében, egyetértésben, harmóniában meleg és keresztény, hazafi és jogvédő, fűszí­vó és borivó, kerékpáros és autós, konzervatí­v és liberális. Nem véletlen, hogy még a kritikus cikkeimben is gyakran próbálok többes szám első személyben fogalmazni – a „Mi” és „Ők” helyett megcí­mezni a társadalomkritikát is egy nagy közös „Mi”-nek. De emberből vagyok én is, és magamon is érzem néha, hogy elfogy a türelmem. Főleg ha a tömény butaság és rosszindulat falaiba ütközöm. Rémülten ismerem fel, hogy milyen könnyű elindulni azon az úton, hogy szabadon engedjük az indulatainkat. Hogy milyen eufórikus érzés általánosí­tó í­téleteket kimondani emberekről, csoportokról. És milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a jogos felháborodás, az emberek és ügyek melletti kiállás és a lövészárokból való lövöldözés között. Hogy ez az egész jelenlegi magyarországi helyzet megmérgezi a lelkem, belém ivódik, én is zsarnoksággá válok. Igen, kimondtam. Lehet, hogy egyesek most kárörvendően vigyorognak és körém gyűlnek, mint a keselyűk, akik sérülékenységet, vért szagolnak. De azt gondolom, elsősorban ahhoz kell erő, hogy az ember a saját korlátait ismerje fel. Hogy legyen benne önreflexió. (notes to myself)