Néha elgondolkodom azon, milyen lehet Bayer Zsoltnak, Bencsik Andrásnak vagy akár Kocsis Máténak lenni.
Nehéz. Nehezen tudok ráhangolódni a létezésnek arra a szomorú hideg síkjára, amit a „Mi” és az „Ők” oszlopai jelölnek ki és határolnak be.
Mint a két mesebeli görög szörny, Szkülla és Kharübdisz, akik egy keskeny tengerszoros két oldalán éltek, és bekebelezték a vakmerő hajósokat, akik közéjük merészkedtek. Így falhatja fel szőröstől-bőröstől egy igazi pártkatona lelkét, egyéniségét, jellemét a folyamatos harci készültség és paranoia „Azokkal” szemben. Mert ott belül a gyűlölködés, az arrogancia mögött mindig ott a félelem: a sérült kisgyerek félelme attól, hogy apu nem simogatja meg a buksiját.
Mindannyiunknak vannak elfogultságai, ez nem kétséges. De hogy ennyire eluralkodjon valakin ez a sistergő rosszindulat, ami minden bokorban az ellenséget lesi, minden sarok mögül azt várja, hogy előugrik egy meleg, drogos, libsi, migráns, cigány stb., aki az életére tör – nos, ez szánalmasan eltorzult formája lehet az emberi létezésnek.
Elég félelmetes, hogy Bayer és társai jelenleg a Hatalom bástyái mögül, annak mérhetetlen erőforrásaival mérgezik az elméket. De tudjátok a legnagyobb félelmem nem is ez. Minden rendszer elbukik egyszer. A legnagyobb félelmem az, hogy ne formáljon a saját maga képére – hogy ne merevedjek bele ugyanabba a harci pózba, mint ő, ne tükrözze az arcom „a másik oldalon” ugyanazt a torz grimaszt, mint az övé.
És sajnos azt látom, hogy sokakkal ez már megtörtént. Vannak azok, akik a másik oldalon ugyanolyan paranoiával lesik az ellenséget minden bokorban – szinte várva, hogy mikor ugrik elő a bokorból egy öntudatos katolikus, konzervatív stb., akivel birokra kelhetnek. Én próbálom az írásaimban felvillantani azt a lehetőséget, hogy a harci pszichózis nem a természetes tudatállapotunk. Hogy élhetne ebben az országban – sőt, gyakran ugyanabban a testben – békében, egyetértésben, harmóniában meleg és keresztény, hazafi és jogvédő, fűszívó és borivó, kerékpáros és autós, konzervatív és liberális.
Nem véletlen, hogy még a kritikus cikkeimben is gyakran próbálok többes szám első személyben fogalmazni – a „Mi” és „Ők” helyett megcímezni a társadalomkritikát is egy nagy közös „Mi”-nek.
De emberből vagyok én is, és magamon is érzem néha, hogy elfogy a türelmem. Főleg ha a tömény butaság és rosszindulat falaiba ütközöm. Rémülten ismerem fel, hogy milyen könnyű elindulni azon az úton, hogy szabadon engedjük az indulatainkat. Hogy milyen eufórikus érzés általánosító ítéleteket kimondani emberekről, csoportokról. És milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt a jogos felháborodás, az emberek és ügyek melletti kiállás és a lövészárokból való lövöldözés között. Hogy ez az egész jelenlegi magyarországi helyzet megmérgezi a lelkem, belém ivódik, én is zsarnoksággá válok.
Igen, kimondtam. Lehet, hogy egyesek most kárörvendően vigyorognak és körém gyűlnek, mint a keselyűk, akik sérülékenységet, vért szagolnak. De azt gondolom, elsősorban ahhoz kell erő, hogy az ember a saját korlátait ismerje fel. Hogy legyen benne önreflexió.
(notes to myself)
