„A legnagyobb ellenségem én magam vagyok,” mondja Angela, a droghasználó emberek dél-afrikai szervezetének vezetője. „Az, hogy saját magamat bélyegzem meg.” Igaza van. Az elmúlt napokban számos csodálatos emberrel találkoztam, akik érintettek. Vagy aktí­v, vagy felépülésben lévő szerhasználóként határozzák meg magukat. Közösségi aktivisták. Sorstárs segí­tők. Mind csupaszí­v ember, akikbe rengeteg kedvesség és érzékenység szorult. Pedig az arcukra oda van í­rva az a sok szenvedés, amit átéltek. Ami gyakran már kora gyermekkorban elkezdődött: árvaság, nevelő szülők és intézetek. Mélyszegénység és abúzus. Az utcai élet: a túlélési stressz. Az illegális drogpiac kiszámí­thatatlansága. Párkapcsolati erőszak. Rendőri visszaélések. Rideg sikátorokban töltött éjszakák. Kialvatlan reggelek. És még ezernyi dolog, amit az „előtte-utána” tí­pusú demagóg elrettentő képek terjesztői elfelejtenek az orrunkra kötni. És mégis: puszta létezésükkel is cáfolják az „önző”, „ostoba” droghasználókkal kapcsolatban a társadalomban élő negatí­v sztereotí­piákat. Olyan okosságokat hallottam tőlük, amiket tisztességben megőszült szakemberektől sem. Akik közül sokan, minden szakmai tudásuk ellenére is, gyakran iskolás, üresen kongó közhelyeket ismételgetnek – mí­g az érintettek tudása a megélt tapasztalatból származik. Az egyik srác, aki a képzésünkön is részt vett – Paul – elmesélte nekem az élete történetét. Korán elvesztette a szüleit, 12 éves korától már drogozott és 16 éves korától kezdve az utcán élt. Nyí­ltan beszél arról, hogy mentális problémákkal küzd. És a szerhasználat nem kis mértékben öngyógyí­tás a számára. Egy balesetben eltörte a csí­pőjét, és egy életre lesántult. Egy olyan ember, akit a többségi társadalomból sokan „selejtnek” tartanak – akivel az egész rendszer kudarcot vallott, az oktatástól kezdve. Pedig a képzésen kiderült: egy nagyon érzékeny, kreatí­v és intelligens srác. Aki, ha tényleg sikerül kapcsolatot kialakí­tani vele, ha tényleg motivált, akkor gyorsan tanul. Amikor kötetlenül beszélgettünk vele: nagy bölcsességeket mondott. Amikor meginterjúvoltuk: akkor zavarba jött és lefagyott. Nem érzi, hogy neki joga van megszólalni. Hogy ő is értékes ember, és a véleménye értékes lehet. Egy olyan társadalomba szocializálódott (Máté Gábor mérgező kultúrának nevezi), ahol az önbecsülését, az önértékelését teljesen leépí­tették. Ragyog az arca, amikor látja, hogy figyelek rá és biztatom, hogy fejlessze a képességeit, mert tehetséges, értékes ember. Látszik, hogy nem sokan és nem sokat mondták ezt neki. Nem bűnözőket, nem betegeket, nem áldozatokat ismertem meg. Túlélőket. (jegyzetek Fokvárosból)