„A legnagyobb ellenségem én magam vagyok,” mondja Angela, a droghasználó emberek dél-afrikai szervezetének vezetője. „Az, hogy saját magamat bélyegzem meg.”
Igaza van. Az elmúlt napokban számos csodálatos emberrel találkoztam, akik érintettek. Vagy aktív, vagy felépülésben lévő szerhasználóként határozzák meg magukat. Közösségi aktivisták. Sorstárs segítők. Mind csupaszív ember, akikbe rengeteg kedvesség és érzékenység szorult.
Pedig az arcukra oda van írva az a sok szenvedés, amit átéltek. Ami gyakran már kora gyermekkorban elkezdődött: árvaság, nevelő szülők és intézetek. Mélyszegénység és abúzus. Az utcai élet: a túlélési stressz. Az illegális drogpiac kiszámíthatatlansága. Párkapcsolati erőszak. Rendőri visszaélések. Rideg sikátorokban töltött éjszakák. Kialvatlan reggelek. És még ezernyi dolog, amit az „előtte-utána” típusú demagóg elrettentő képek terjesztői elfelejtenek az orrunkra kötni.
És mégis: puszta létezésükkel is cáfolják az „önző”, „ostoba” droghasználókkal kapcsolatban a társadalomban élő negatív sztereotípiákat. Olyan okosságokat hallottam tőlük, amiket tisztességben megőszült szakemberektől sem. Akik közül sokan, minden szakmai tudásuk ellenére is, gyakran iskolás, üresen kongó közhelyeket ismételgetnek – míg az érintettek tudása a megélt tapasztalatból származik.
Az egyik srác, aki a képzésünkön is részt vett – Paul – elmesélte nekem az élete történetét. Korán elvesztette a szüleit, 12 éves korától már drogozott és 16 éves korától kezdve az utcán élt. Nyíltan beszél arról, hogy mentális problémákkal küzd. És a szerhasználat nem kis mértékben öngyógyítás a számára. Egy balesetben eltörte a csípőjét, és egy életre lesántult. Egy olyan ember, akit a többségi társadalomból sokan „selejtnek” tartanak – akivel az egész rendszer kudarcot vallott, az oktatástól kezdve.
Pedig a képzésen kiderült: egy nagyon érzékeny, kreatív és intelligens srác. Aki, ha tényleg sikerül kapcsolatot kialakítani vele, ha tényleg motivált, akkor gyorsan tanul. Amikor kötetlenül beszélgettünk vele: nagy bölcsességeket mondott. Amikor meginterjúvoltuk: akkor zavarba jött és lefagyott. Nem érzi, hogy neki joga van megszólalni. Hogy ő is értékes ember, és a véleménye értékes lehet. Egy olyan társadalomba szocializálódott (Máté Gábor mérgező kultúrának nevezi), ahol az önbecsülését, az önértékelését teljesen leépítették.
Ragyog az arca, amikor látja, hogy figyelek rá és biztatom, hogy fejlessze a képességeit, mert tehetséges, értékes ember. Látszik, hogy nem sokan és nem sokat mondták ezt neki.
Nem bűnözőket, nem betegeket, nem áldozatokat ismertem meg. Túlélőket.
(jegyzetek Fokvárosból)
