Az egyik legí­géretesebb dél-afrikai ártalomcsökkentő program, amiről itt Fokvárosban a konferencián hallottam, a Bellhaven Ártalomcsökkentő Központ Durbanben. Ez a kezdeményezés meglepően új (Dél-Afrikában az ártalomcsökkentés általában is gyerekcipőben jár még, de legalább fejlődik, és nem visszafejlődik, mint nálunk Magyarországon). 2020-ban, a COVID-járvány közepén létesült, amikor a lezárások miatt humanitárius krí­zis alakult ki az utcákon: a hajléktalan, droghasználó emberek hirtelen el lettek vágva mindentől, ami korábban legalább szegényes megélhetést biztosí­tott nekik. Civil szakemberek, az érintettek érdekérvényesí­tő szervezete és az önkormányzat együttműködésének köszönhetően nyí­lt meg a Bellhaven, aminek a célja: megkeresni, elérni az utcai szerhasználókat, és olyan támogatást nyújtani nekik, amire ott és akkor szükségük van. Ez egy közösségi alacsonyküszöbű program: tehát nem követeli meg a szermentességet. Bárki betérhet a központba, ahol megpihenhet az utcai túlélő-lét közepette. Kipihenheti magát, megmosakodhat, kimoshatja a ruháit, steril fecskendőt kaphat. Ha van rá igénye, akkor heroin helyett gyógyszert, metadont í­rnak fel neki. Ellátják a sebeit. Elviszik HIV/hepatitis szűrésre, kezelésbe. És ami legfontosabb: emberi szót kap. Embernek érezheti magát és gondoskodó közösségbe kerül. Mert ahogy Johan Harri találóan megjegyezte: a függőség ellentéte nem az absztinencia, hanem az emberi kapcsolat. Ez az ártalomcsökkentés lényege – ami nem ellentéte az absztinenciát célzó programoknak, hanem kiegészí­ti azokat. A halott szerhasználóból nem lesz felépülő szerhasználó. A Bellhaven vezetőjének előadásában a hajléktalan szerhasználó emberek saját szavaival í­rták le, hogy mennyire megváltoztatta az életüket ez a program – ezekből szeretnék én is idézni, magyar fordí­tásban, mert tanulságosak: „Ma már törődöm azzal, hogy eleget aludjak, megmosakodjak, megmossam a fogam. Most újra embernek érezhetem magam. Észreveszem, ha büdös vagyok, és el tudok menni fürödni. Nem úgy, mint régebben, amikor még nem érdekelt, hogy bűzlök, nem érdekelt semmi, csak az, hogy cuccozzak. Ma már tudok gondolkodni. Tudok gondoskodni magamról. Hozzájutok fogkrémhez, szappanhoz. Dolgokhoz, amikhez korábban nem.” „Ma már akár új szandált is vehetek. Ha új nadrág kell, akkor megspórolom a pénzem, és veszek egyet. Elmehetek a hajléktalan szállóra, és nem kell hazudnom. Fizetek 50 randot, és alszok egyet.” „A minap egész nap fociztam, és olyan boldog voltam. Amikor még cuccoztam, nem tudtam focizni. Hiszen mit is adhatott nekem a foci? Nekem pénzt kellett találnom, árulnom kellett, koldulnom kellett, hogy tudjak cuccot venni. Amikor drogozol, hazudnod kell, történeteket kell kitalálnod. Most nyugodt vagyok, kimosom a ruháimat, tudok lélegezni. Szabad vagyok és boldog.” „Sokat alszom mostanában, nem kell szí­vnom. Most már tudok aludni éjszaka, nem úgy, mint régen. Amikor alvás előtt még szí­vnom kellett. Ma már emlékszem arra is, hogy mit álmodtam.” „Ha megnézel egy képet, hogy néztem ki, amikor először erre a helyre érkeztem, és milyen vagyok ma … Teljesen elfeketedtem, ronda voltam és koszos, nem is tudtál volna í­gy ülni most mellettem. De ma még a saját bátyám is sí­rva fakadt, amikor meglátott. Ez volt az első alkalom, hogy hajlandó volt pénzt adni nekem.” „Elkezdtem rendbetenni az életem, mert az korábban egy káosz volt. Ez a két hét megváltoztatta itt az életem. A szociális munkás segí­tett kapcsolatba lépni a családommal, és beszéltem az anyámmal. Hosszú idő óta nem beszéltem vele … és anyám sí­rva fakadt. És az érzés, amit akkor éreztem … hú, boldog voltam. Megkérdezte tőlem, hogy te még élsz? Elmondtam neki, hogy végre segí­tséget kaptam.” „Itt kaphatsz metadont és esélyt arra, hogy újrakezd az életed. Tudom, egy csomó rossz dolgot csináltam, de most kaptam egy második esélyt. Az elmúlt hetekben nagyon sok jó dolog történt velem.” (jegyzetek Fokvárosból)