A mi 21. századi európai kultúránk egyik legrosszabb tulajdonsága, hogy mennyire nem tud mit kezdeni az intimitással. Aminek semmi köze a puszta érzékiséghez és testiséghez – sokkal inkább a lélek meztelenségéhez, feltárulkozásához.
Napjaink borzasztó szabad, laza és kúl embere, aki nap mint nap néz olyan filmeket, ahol emberek hullanak, mint a legyek, aki unott ásítással nyugtázza a legdurvább horror- és pornó-filmeket, zavartan elpirul és pislog, ha valódi intimitással találkozik.
Büszkén képes viccet csinálni mindenből és mindenkiből, és ezt erénynek veszi. Pedig a magára erőltetett lazaság és szarkazmus valójában csak egy védőburok. Pajzs, amivel kizárja az életéből mindazt, ami mélység, ami közelség – ami a fecsegő felszín mögött van.
Retteg tőle, hogy sérülékenynek lássák – és megveti és kigúnyolja azt, aki képes a saját sérülékenységét feltárni és megmutatni. A gyengeség jelének veszi. Pedig valójában semmi sincs, amihez nagyobb erőre van szükség, mint vállalni a törékenységünket, megosztani a sérülékenységünket. A gyanakvás helyett a bizalmat választani és az ismeretlenbe fejest ugrani.
Halál? Születés? Ezeket mind próbáljuk kizárni az élvezetek maximalizálására és a fájdalom elkerülésére konstruált életünkből. Kórházba zárjuk, sterilizáljuk, eltávolítjuk. Nem illik róluk még beszélni sem. Hebegő közhelyek, sajnálkozó undor és mérgező pozitivitás – ennyire telik. Így amikor magunk is karnyújtásnyi közelségbe kerülünk ezektől az élményektől, hát úgy érezzük magunkat, mint aki valami szégyellésre méltó helyzetbe került.
És ha esetleg beszélni szeretnél arról, hogy mit érzel, hogy mit észlelsz, mit élsz át – akkor lehurrognak. Kussoljál. Kit érdekel, hogy mi játszódik le a benned, ha halálos betegséggel diagnosztizáltak. Vagy ha szülésre készülő kismama vagy. Esetleg apaként készülsz a lányod születésére, és férfiként mersz a gyengéd érzelmeidről írni. Fujj, milyen nyálas má. Engem nem érdekel, amíg a négy fal között csinálod. Írhatsz bármiről, csak nehogy már intimitás legyen benne.
Pedig valahol ez a mi kis kultúránk egyik legnagyobb rákfenéje – pont ez a ránk erőltetett szégyen, elhallgatás, tabusítás, ködösítés, ítélkezés és elidegenítés. Ez betegít meg bennünket. Hogy nem merünk érezni, nem merünk sérülékenynek mutatkozni, nem merünk fájni. Nem merünk félni sem, mert nem enged a félelem, hogy majd mit gondolnak mások. És innen ered a sok torzulás, ami érző emberekből lelkiismeretlen ragadozókat farag. Akik vadásznak a gyengébbekre. Csak hogy pótolják azt, amit nem kaptak meg, nem képesek megkapni intim emberi kapcsolatokból.
És végül már inkább hallgatunk, csak hogy ne kelljen szembesülni a sok fanyalgással, irigységgel, ítélkezéssel. És persze a tanácsadásnak álcázott öncélú és nárcisztikus okoskodással. A leereszkedő, lesajnáló kioktatással. A ránk projektált, kit tudja honnan eredő keserűséggel, ami persze egyáltalán nem rólunk szól, hanem arról, aki ránk fröccsenti. És mégis megbánt vele.
Hallgatunk akkor is, amikor igazából üvölteni szeretnénk. Száraz marad a szemünk, amikor sírnánk. És átadjuk a nem-érzést, a nem-fájást, a nem-élést – a szégyen kultúráját – a gyerekeinknek is. Következményeivel, az ezernyi testünket-lelkünket kínzó népbetegséggel együtt.
Ne engedd, hogy beléd fojtsák azt az üvöltést, azt a sírást! Ne engedd senkinek, hogy megszégyenítsen azért, mert mered megosztani a sérülékenységedet! Korunk legforradalmi tette az, ha mersz szívvel, hitelesen élni. Nem vagy egyedül!
(jegyzetek egy reptér tranzitzónájában)
Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? Kérlek, ha teheted, te is adj valamit, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
