A hegy nem kér bocsánatot a helyért, amit elfoglal.
A szél nem szégyelli magát, amiért fúj.
A Napot nem érdekli, mit gondolnak mások, amiért süt.
A virág nem szorong, hogy nem fog tetszeni, ha kinyílik.
Csak az emberben van meg a képesség arra, hogy saját gondolataival, reflexióival bonyolult hálót szőjön saját maga köré. Az elme hálóját, amibe jobban belegabalyodik, mint a légy a pók hálójába. Ezt a hálót hiszi normálisnak. De, ahogy mondani szokás, ami a póknak normális, az a légynek káosz. A háló „normalitása” megbénítja. Eltávolítja, elidegeníti attól, aminek olyan természetesnek kellene lennie, mint ahogy a víz folyik a forrásból. Ahogy a napraforgó fordul a Nap felé.
„Mit fognak gondolni rólam?”
„Ez lehetetlen, nem sikerülhet.”
„Kicsi vagyok és jelentéktelen.”
„Úgysincs értelme semminek.”
„Nem lát és hall senki.”
„Senki vagyok. Selejtes.”
És mégis, ugyanaz a képesség, ami skatulyákba zár, előítéletek rácsai mögé börtönöz, a szégyen falaival vesz körül – ugyanaz a képesség tesz minket emberré. A képesség, hogy tudatosan reflektáljunk a valóságra és jelentést adjunk neki. Nem a képességgel van a baj. Hanem azzal, hogy olyan környezetbe, közegbe, közösségbe kerülünk, ahol a normális – abnormális. Mert nem találjuk meg a jelentést. És a legbelsőbb szükségleteink kielégítetlenek maradnak. Kielégülés után kutatva torz viselkedéseket eredményeznek. Mint amilyen például az, hogy hajszoljuk a gyönyört.
Ahogy Viktor Frankl mondta: az ember, aki nem találja meg a mélyen átélt jelentést az életben, az gyönyörrel téríti el magát.
Nagyon sok bátorságra és kíváncsiságra, nagyon sok támogatásra és együttérzésre van szükség ahhoz, hogy valaki kimásszon a saját elméje által szőtt hálókból. Több kell, mint az egyes ember akaratereje: megfelelő gondoskodó környezet és közösség, egzisztenciális biztonság, megfelelő képességek és tapasztalati tudás nélkül csak vergődik az ember a ragacsos hálóban.
Ha engem kérdeztek, az igazi felépülés, akár mentális betegségekről, akár problémás viselkedésekről, függőségekről van szó, nem a puszta menedzselhetőség és „tünetmentesség”. Hanem az, ha az ember megtanul úgy járni – engedik úgy járni – ezen a Földön, mint akinek minden joga megvan arra, hogy szilárdan megvesse a lábát, és azt mondja: otthon vagyok.
Nem kell bocsánatot kérnem azért, hogy lélegzek.
Nem kell szégyellnem magam azért, mert érzek.
Nem bénít meg az, hogy mit fognak mások gondolni.
Nem ver bilincsbe a szorongás, hogy nem vagyok értékes.
A Föld polgára vagyok. Teljes joggal létezem és része vagyok a nagy egésznek. Jelentést találok az életemben.
Adnak neked valami fontosat a Drogriporter írásai? Ha igen, kérlek, Te is adj valamit, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/
kép: Luca Bernelli
