A hegy nem kér bocsánatot a helyért, amit elfoglal. A szél nem szégyelli magát, amiért fúj. A Napot nem érdekli, mit gondolnak mások, amiért süt. A virág nem szorong, hogy nem fog tetszeni, ha kinyí­lik. Csak az emberben van meg a képesség arra, hogy saját gondolataival, reflexióival bonyolult hálót szőjön saját maga köré. Az elme hálóját, amibe jobban belegabalyodik, mint a légy a pók hálójába. Ezt a hálót hiszi normálisnak. De, ahogy mondani szokás, ami a póknak normális, az a légynek káosz. A háló „normalitása” megbéní­tja. Eltávolí­tja, elidegení­ti attól, aminek olyan természetesnek kellene lennie, mint ahogy a ví­z folyik a forrásból. Ahogy a napraforgó fordul a Nap felé. „Mit fognak gondolni rólam?” „Ez lehetetlen, nem sikerülhet.” „Kicsi vagyok és jelentéktelen.” „Úgysincs értelme semminek.” „Nem lát és hall senki.” „Senki vagyok. Selejtes.” És mégis, ugyanaz a képesség, ami skatulyákba zár, előí­téletek rácsai mögé börtönöz, a szégyen falaival vesz körül – ugyanaz a képesség tesz minket emberré. A képesség, hogy tudatosan reflektáljunk a valóságra és jelentést adjunk neki. Nem a képességgel van a baj. Hanem azzal, hogy olyan környezetbe, közegbe, közösségbe kerülünk, ahol a normális – abnormális. Mert nem találjuk meg a jelentést. És a legbelsőbb szükségleteink kielégí­tetlenek maradnak. Kielégülés után kutatva torz viselkedéseket eredményeznek. Mint amilyen például az, hogy hajszoljuk a gyönyört. Ahogy Viktor Frankl mondta: az ember, aki nem találja meg a mélyen átélt jelentést az életben, az gyönyörrel térí­ti el magát. Nagyon sok bátorságra és kí­váncsiságra, nagyon sok támogatásra és együttérzésre van szükség ahhoz, hogy valaki kimásszon a saját elméje által szőtt hálókból. Több kell, mint az egyes ember akaratereje: megfelelő gondoskodó környezet és közösség, egzisztenciális biztonság, megfelelő képességek és tapasztalati tudás nélkül csak vergődik az ember a ragacsos hálóban. Ha engem kérdeztek, az igazi felépülés, akár mentális betegségekről, akár problémás viselkedésekről, függőségekről van szó, nem a puszta menedzselhetőség és „tünetmentesség”. Hanem az, ha az ember megtanul úgy járni – engedik úgy járni – ezen a Földön, mint akinek minden joga megvan arra, hogy szilárdan megvesse a lábát, és azt mondja: otthon vagyok. Nem kell bocsánatot kérnem azért, hogy lélegzek. Nem kell szégyellnem magam azért, mert érzek. Nem béní­t meg az, hogy mit fognak mások gondolni. Nem ver bilincsbe a szorongás, hogy nem vagyok értékes. A Föld polgára vagyok. Teljes joggal létezem és része vagyok a nagy egésznek. Jelentést találok az életemben. Adnak neked valami fontosat a Drogriporter í­rásai? Ha igen, kérlek, Te is adj valamit, ha megteheted, támogasd az oldalt: https://drogriporter.hu/tamogass/ kép: Luca Bernelli