Úgy látom, van itt egy nagy félreértés, amit ideje helyre rakni (több is van, de ez most kerül sorra).
Több olvasó ugyanis félreérti azt, amikor arról írok, hogy „fogadjuk el magunkat”. Olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor ezt olvassák, akkor azt hiszik, hogy egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazást – a franciák úgy mondják, carte blanche – akarok adni az önzésre. Nyálas szentimentális közhelyekkel biztatom az embereket, hogy engedjék szabadjára az egójukat: nyugodtan bunkózzanak, nyugodtan bántsák magukat és egymást.
Mi sem áll távolabb a valóságtól.
Összetévesztik ugyanis az önmagunkkal való együttérzést a puszta önző pozitív gondolkodással. Amit egyes menedzser-kurzusok oktatói tanítanak: állj a tükör elé, és széles, magabiztos vigyorral mondjad magadnak, hogy te vagy a legnagyobb király. Na ki a legfaszább gyerek? Én! Ki a győztes? Én! Ki fogja lenyomni a sok lúzert? Én!
A saját magunknak szóló üzenet, amiről én beszélek, az inkább így hangzik: tudom, hogy gyarló, tökéletlen emberi lény vagyok. Bukdácsolok az úton, hibázok, tele vagyok kétséggel és szorongással. De tudom azt is, hogy alapvetően jó és értékes ember vagyok. Aki megérdemli a szeretetet és a tiszteletet.
Mennyire másként hangzik, nemde?
Amikor én azt írom, fogadd el önmagad, akkor nem arra gondolok, hogy nyugodj bele abba, hogy szenvedsz és másoknak is szenvedést okozol. Nem a tespedést ösztönzöm, az ego fékevesztett uralmát ünneplem. Hanem azt, hogy fedezzük fel azt, akik a születésünk óta építgetett maszkok mögött vagyunk. Sokan vannak, akik szerint nincs ott semmi – én nem értek velük egyet. Ott van csak igazán valaki, aki várja, hogy felfedezd.
Ami az egót illeti, ahhoz szerintem az egészséges hozzáállás sokkal inkább olyan, mint a szülőnek a gyerekéhez való hozzáállása. Önzőségeivel és éretlenségeivel együtt is szerető figyelemmel követed a lépéseit. Felsegíted, ha elesik. Nem engeded, hogy kirohanjon az útra, vagy hogy követ dobjon a tesójára. De nem tagadod ki, ha hibázik. Neveled.
