Úgy látom, van itt egy nagy félreértés, amit ideje helyre rakni (több is van, de ez most kerül sorra). Több olvasó ugyanis félreérti azt, amikor arról í­rok, hogy „fogadjuk el magunkat”. Olyannak, amilyenek vagyunk. Amikor ezt olvassák, akkor azt hiszik, hogy egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazást – a franciák úgy mondják, carte blanche – akarok adni az önzésre. Nyálas szentimentális közhelyekkel biztatom az embereket, hogy engedjék szabadjára az egójukat: nyugodtan bunkózzanak, nyugodtan bántsák magukat és egymást. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Összetévesztik ugyanis az önmagunkkal való együttérzést a puszta önző pozití­v gondolkodással. Amit egyes menedzser-kurzusok oktatói taní­tanak: állj a tükör elé, és széles, magabiztos vigyorral mondjad magadnak, hogy te vagy a legnagyobb király. Na ki a legfaszább gyerek? Én! Ki a győztes? Én! Ki fogja lenyomni a sok lúzert? Én! A saját magunknak szóló üzenet, amiről én beszélek, az inkább í­gy hangzik: tudom, hogy gyarló, tökéletlen emberi lény vagyok. Bukdácsolok az úton, hibázok, tele vagyok kétséggel és szorongással. De tudom azt is, hogy alapvetően jó és értékes ember vagyok. Aki megérdemli a szeretetet és a tiszteletet. Mennyire másként hangzik, nemde? Amikor én azt í­rom, fogadd el önmagad, akkor nem arra gondolok, hogy nyugodj bele abba, hogy szenvedsz és másoknak is szenvedést okozol. Nem a tespedést ösztönzöm, az ego fékevesztett uralmát ünneplem. Hanem azt, hogy fedezzük fel azt, akik a születésünk óta épí­tgetett maszkok mögött vagyunk. Sokan vannak, akik szerint nincs ott semmi – én nem értek velük egyet. Ott van csak igazán valaki, aki várja, hogy felfedezd. Ami az egót illeti, ahhoz szerintem az egészséges hozzáállás sokkal inkább olyan, mint a szülőnek a gyerekéhez való hozzáállása. Önzőségeivel és éretlenségeivel együtt is szerető figyelemmel követed a lépéseit. Felsegí­ted, ha elesik. Nem engeded, hogy kirohanjon az útra, vagy hogy követ dobjon a tesójára. De nem tagadod ki, ha hibázik. Neveled.