Én magam agnosztikus vagyok ezen a téren, de tisztelem azoknak a keresztény barátaimnak a meggyőződését is, akik hisznek a mennyországban és az üdvözülésben. Viszont sosem tudtam lelkesedni egy olyan mennyországért, ami leginkább egy elitklubra hasonlí­t. Ahová csak bizonyos kiváltságos VIP-k hivatalosak, akik saját magukat erkölcsileg különbnek tartják más embereknél. És arról álmodoznak, hogy milyen jó lesz majd vigadozni ebben a luxusklubban, miközben azok a bizonyos más emberek, a kiszorultak, velőtrázó sikolyok közepette szenvednek, a megváltás í­gérete nélkül, egy izzó pokolban. Az egyházatyák közül is voltak, akik osztoztak a kétségeimben. Például Órigenész az alexandriai teológus a 3. században azt hirdette, hogy a történelem végén mindenki üdvözül. Beleértve a pokol lakóit, sőt, magát a Sátánt is (apokatasztaszisz). Szimpi nézet. Persze őt az egyház emiatt eretneknek nyilvání­totta és elí­télte. Sok számomra szimpatikus taní­tást hirdető teológussal és misztikussal egyetemben. Osztom Richar Rohr gondolatait: „Ha egyedül mész a mennyországba, saját kiválóságod tudatába öltözve, akkor az természeténél fogva nem lehet mennyország. Ha a mennyországról való elképzelésed bárki más kizárásán alapszik, akkor az lényegénél fogva nem lehet mennyország. Minél többet kizársz, annál pokolibb és magányosabb a létezésed. Ha elfogadod egy büntető Isten képzetét, aki megbünteti vagy örök kí­nszenvedésre í­téli azokat, akik nem szeretik őt, akkor egy abszurd világegyetemben kötsz ki, amelyben a Földön élő emberek többségében is több szeretet van, mint Istenben.” Én biztosan nem kérnék egy olyan mennyországból, ahol az üdvözültek dicsőí­tő karénekeinek a pokolban szenvedők üvöltése szolgál aláfestésül. Vajon a megbocsátó és kegyelmes Isten az ő végtelen kegyelmében tényleg képes örök kárhozatra í­télni bárkit? Vajon tényleg egy szadista, bosszúálló börtönőrt képzelünk el az univerzum uraként? Lehet, hogy ezekről a dolgokról, a létezés végső kérdéseiről, ahogy Pál apostol mondta, egyébként is csupán „tükör által homályosan” szerezhetünk bármilyen tudást. Belőlem hiányzik mind a vallási fanatikusok vakhite, mint az ateisták gúnyos tagadása. De vannak dolgok, amikben hiszek. És ha valamiben, akkor hiszek egy olyan mennyországban, amiről Jézus azt mondta: „tibennetek jő el”. A szí­vünkben. Itt és most, és nem valami távoli jövőben. Akkor, ha képesek vagyunk megnyitni a szí­vünket és együttérezni minden egyes szenvedő lénnyel. Van ezen a téren némi lemaradásunk. Mindannyiunknak. Pedig ha itt, a Földön, nem vagyunk képesek erre, akkor a „mennyország”, amit elképzelünk, valószí­nűleg mások számára amúgy is pokol lenne. (notes to myself) kép: Hieronymus Bosch