Valaki egyszer azt mondta, hogy amikor megtudta, hogy súlyos betegséggel diagnosztizálták, az olyan volt, mintha belépett volna egy szobába, ahová senki más nem tudta követni. Milyen találó megfogalmazás ez! Amikor történnek velünk rossz dolgok, akkor a belőlük származó szenvedés egy jelentős részét az okozza, hogy úgy érezzük: egyedül vagyunk, egyedül maradtunk vele. Egyedül kell szembenéznünk az egésszel. Mások nem érthetik meg, amiben vagyunk – sőt, ha felfedjük a szenvedésünket, azzal csak kiszolgáltatjuk magunkat további rossz dolgoknak. Így aztán inkább senyvedünk és szégyenkezünk a saját kis poklunkban, elmarva magunk mellől mindenkit. Pedig a szoba ajtaja nincs zárva. Emberek milliói mentek át azon a szenvedésen, amin te most keresztülmész. És amikor rádöbbensz, hogy az, amit egyedileg neked tervezett személyes pokolnak hittél, valójában egyetemesen emberi – az megvilágosí­tó élmény. „Azt hiszed, a fájdalmad és a szí­ved szomorúsága előzmények nélkül áll a világ történetében, de aztán elkezdesz olvasni,” í­rja James Baldwin. „A könyvek taní­tották meg, hogy pontosan azok a dolgok, amik a leginkább kí­noztak, pont azok kapcsoltak össze leginkább az összes emberrel, aki él és aki valaha élt.” A belső poklaink első blikkre annyira különbözőnek tűnnek. És mégis, közelebbről nézve milyen hasonlóak. (notes to myself)