Az ember azt hiheti, hogy amikor eléri a fiatal felnőttkort, akkor már kész ember. Lezárul a fejlődése. Onnan már legfeljebb visszafejlődik, ha eléri az időskort. Mindenhonnan a fiatalság kultusza köszön vissza ránk: a reklámokból, a filmekből és a munkahirdetésekből is. Így hát ha 25 vagy, az sokkal jobbnak számít, mintha 35 lennél. És ha 35 vagy, az sokkal jobb, mintha 45 vagy 55 lennél. Szinte divat azon keseregni, hogy az ember már nem huszonéves – és mindent elkövetni, hogy úgy nézzünk ki, mintha még huszonévesek lennénk.
Pedig 45 évesen az én élettapasztalatom az, hogy a „felnőtt életben”, még ha a testmagasságunk vagy az agytérfogatunk már nem is nő tovább, de lelkileg, intellektuálisan folyamatosan fejlődünk. És nem is feltétlenül rossz irányban. Persze, a test szintjén az ember megérzi, hogy már nem 20 éves. Különösen, ha nem vigyázott az egészségére.
De a lélek és a szellem szintjén folyamatosan új fázisokba lép az életünk. Bizonyos szempontból sokkal jobban érzem magamat most, mint 20 éve. Sokkal inkább egyben vagyok – sokkal teljesebbnek érzem az életemet.
Persze ez nem szükségszerű, de optimális esetben a korral jár némi életbölcsesség is. Olyan képességekre tehetünk szert, amikre korábban nem. Megváltozik a látószöge bizonyos dolgoknak. Például nem aggódunk már annyira olyan dolgokon, mint amik korábban álmatlan éjszakákat okoztak nekünk. Perspektívát váltunk. Például meg tudjuk különböztetni a hamisat a valóditól, az értékest a értéktelentől. Az emberi kapcsolataink elmélyülhetnek: a kevesebb, de jobb minőségű kapcsolatok irányába.
Új kihívásokkal szembesülhetünk: új dilemmák, új küldetések foglalják el a figyelmünk horizontját. Erik Erikson pszichológus szerint az élet 8 szakaszból áll. Ebből a fiatal felnőttkor (18-40) az intimitás és izoláció fázisa: az embert az foglalkoztatja, hogy képes-e meghitt, elmélyült emberi kapcsolatokat kiépíteni, vagy pedig magányos marad. Hogy ebben mennyire lesz sikeres, persze abban jelentős szerepet játszik az, hogy vajon mit hoz magával a gyermekkorából. Milyen mintákat, szerepeket, traumákat. Van, aki egész életére beleragad ebbe a dilemmába.
Erikson szerint a következő fázis (40-65) dilemmája: generativitás vagy stagnálás. Magyarul vajon hagyunk-e maradandó nyomot magunk után? Vajon sikerül-e átadnunk azt, amit szereztünk, a következő generációknak? Hogyan tudunk hasznos tagjai lenni ennek a társadalomnak? Azt hiszem, én is ebben a fázisban vagyok jelenleg. És csak remélni tudom, hogy amikor majd eljutok a következő eriksoni fázisba, amit az integritás vs kétségbeesés ellentétpár határoz meg, akkor majd elmondhatom: elég jó életem volt. Mert tökéletességre nem, viszont arra törekedhetünk, hogy elégedetten, efogadással és hálával, ne pedig tele keserűséggel és sértettséggel tekintsünk vissza mindarra, amit kaptunk az élettől.
(notes to myself)
