Primitív agónia – így nevezte Donald Winnicott pszichológus azt a szenvedést, amit az ember akkor él át, amikor retteg a teljes széthullástól és a valóságérzékének megszűnésétől. Egyes emberek úgy írják le, mint soha véget nem érő zuhanást a semmibe. A mentális zavarokkal, periodikusan jelentkező pszichózissal élő emberek gyakran számolnak be erről.
Ez a kín Winnicott szerint visszavezethető életünk első éveire, amikor a csecsemőnek még nem alakult ki az autonóm énje. Totális kiszolgáltatottságban és függőségben él a gondviselőjétől. Önálló lénnyé válása – saját személyes integritásának megteremtése – egy kényes egyensúlytól függ, ami őt a szülőhöz köti. Némi primitív agónia elkerülhetetlen, része annak, hogy önálló emberi lénnyé váljunk.
Winniccott szerint nincs szükségünk tökéletes szülőre (nincs is olyan). Csupán elég jó szülőkre. Akik eleinte szinte totálisan alkalmazkodnak a csecsemő igényeihez – majd szépen fokozatosan képesek elengedni a fejlődő gyermek kezét, hogy önállóan szembesüljön a hibázással és annak következményeivel.
Amikor kora-gyermekkori traumáról beszélünk, gyakran abba a hibába esünk, hogy azt hisszük: két autonóm lény közötti konfliktusról van szó. Ahol persze az egyik kiszolgáltatott, a másik domináns helyzetben van. De mégis: az egyik ember bántja a másikat. A valóságban azonban ezek a korai traumatikus élmények éppen azért annyira meghatározóak az egész életünkre nézve, mert amikor megtörténnek, még nem beszélhetünk önálló érzelmi életről, kiforrott énről sem.
Amikor ebben az én-előtti állapotban a külvilág reakciói nincsenek szinkronban a csecsemő szükségleteivel, azt soha nem puszta ideiglenes kényelmetlenségként éli meg – hanem egzisztenciális horrorként. Amikor kisgyermek nincs szinkronban a szülővel, ha a szülő nem érzelmileg elérhető – az a teljes megsemmisüléstől való rettegést jelenti a kisgyerek számára. Nincsen még fejlett agykérge, ami képes lenne feldolgozni, helyére tenni, értelmezni ezeket az élményeket.
A csecsemőkorunkról nincs epizodikus emlékezetünk (nem emlékszünk konkrét eseményekre). Ezért gyakran abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, nem is fontos, ami akkor történt. Pedig nagyon is fontos. Amikor a korai években hiányzik a gondoskodó, stimuláló környezet, a primitív agónia, mint valamiféle zaj, beágyazódik a még az emlékezet-előtti elmébe. Nem is egyszerűen áthuzalozza az agyat, hiszen még nincs mit áthuzalozni – hanem eleve úgy huzalozza be, hogy ez a nagyon mély, zsigeri bizonytalanság az én részévé válik. Beépül a mindennapokba, és a legváratlanabb helyzetekben jön elő.
Ahogy Mark Epstein pszichiáter fogalmaz: „a hétköznapi trauma könnyen egy anyátlan gyermekké tehet bennünket” – és felnőtt emberként is újra visszazuhanunk abba az állapotba, amikor a primitív agónia teljesen megbénít és tehetetlen kisgyermekké változtat bennünket.
Amikor a Pszichedelikumok Skóciában című filmünkben Pat elmeséli az élményét, hogyan esett szét teljesen az Ayahuasca szertartás során, akkor gyakorlatilag ezt az állapotot írja le. A primitív agónia állapotát, amelyben a csillapíthatatlan zokogás valósággal letaglózta. És az élmény, ahogy a két sámán átölelte, énekelve ringatta – az én értelmezésemben ekkor élte át azt a szinkront, ami addig hiányzott az életéből. És ez az élmény, ahogy ő fogalmaz, „sejt szinten” gyógyító hatással volt rá. És nem túloz: ez valóban varázslat. De nem a hókusz-pókusz értelemben, hanem az élet mágiája.
Ha még nem láttad a filmünket, akkor itt megnézheted: https://drogriporter.444.hu/2023/09/18/gyogyito-tudatallapotok
Kérlek, támogasd a Drogriporter munkáját, hogy még tudjunk hasonló filmeket és írásokat nyújtani neked: https://drogriporter.hu/tamogass/
