„Micsoda gyávaság elcsüggedni mások boldogságán és lelombozódni mások jó szerencséjén,” írta Montesquieu.
Mégis, megtesszük. Van, aki gyakran, van, aki ritkán. De megtesszük. Még ha nem is vezetünk róla naplót – és másokban sokkal könnyebben felfedezzük, mint saját magunkban.
Az érme másik oldala: a káröröm. Amikor kimondottan élvezed más balszerencséjét.
Montesquieu-nek igaza van: gyávaság ez. Mert az ember inkább megracionalizálja a saját rosszindulatát mások iránt, mintsem szembenézzen a saját fájdalmával és félelmével.
Ha legközelebb tapasztalod, nézz magadba: ki vagy te? honnan jössz? mit jelentesz?
Az irigység és káröröm mindig rólad szól. Arról, hogy úgy érzed, a világ igazságtalanul bánt veled. Hogy te jobbat érdemelnél. Hogy a másik sikere a te előrejutásodat hátráltatja. Triggereli a traumát: előhívja a lét-bizonytalanságodat, saját értéktelenséged tudatát. A sérelmedről szól, amit magadban dédelgetsz. Titokban locsolgatod, mint valami virágot.
Jellemző, hogy a nyelvünkben létezik a káröröm, de nincs szavunk arra, amikor őszintén és önzetlenül örvendezünk más sikerének. Olvastam, hogy a német nyelvújítók próbálják bevezetni a Schadenfreude (káröröm) ellentétét: Freudenfreude. Még lefordítani is nehéz: öröm-öröm.
Persze Keleten ez a kifejezés már évezredek óta létezik. A Buddha tanításai szerint a négy mérhetetlen, a négy fő erény (Brahma-vihára) egyike a mudita: együtt-érző öröm. Több, mint az egyszerű együttérzés (karuna), különleges minőséggel rendelkezik.
Tanulni kell. Táplálni. Locsolgatni, mint egy virágot. És ez mindig azzal kezdődik, hogy megkérded magadtól: vajon saját magaddal szemben tudod-e gyakorolni az együttérzést? Vajon a másokkal szembeni gyanakvásod, irigységed, kárörömöd nem a saját értéktelenségedről berögzült hiedelmen alapul-e?
(notes to myself)
