Komorebi. A japánok í­gy nevezik, amikor a napfény átszűrődik a fák lombjain keresztül. Bár magyarul nincs rá szó, az élményt mindig is rokonnak éreztem azzal, mint amikor állok egy gótikus katedrálisban, és lenyűgözve nézem, hogyan festi szí­nesre az ősi, légies támpilléreket a rózsa-ablakon beszűrődő fény. Az erdő szent hely. Bármilyen hittanóránál és katekizmusnál többet taní­t a szentségről és a csodáról – minden babonás mellékzöngétől eltekintve, ami ezekre a szavakra rárakódott az évszázadok során. Arról, amit Rudolf Otto numinózusnak nevezett: a mysterium tremendum et fascinans, a rettentő és lenyűgöző titok. Milyen érdekes, hogy gyakran el kell szakadnunk az emberek világától, ki kell mennünk az ember nem járta vadonba, el kell csendesednünk és meg kell hallanunk az erdő szí­vverését ahhoz, hogy igazán érezzük: mennyire függ minden mindentől, mennyire kapcsolatban van minden mindennel – és mennyire kapcsolódunk mi magunk a mindenséghez. (notes to myself)