Emlékszem a 90-es években a háború után jártam először Szarajevóban. Bosnyák barátom körbevezetett a tönkrebombázott városban, és az ostrom keserves éveiről beszélt. És a háborús emlékei keveredtek azokkal az emlékekkel, amelyeket szinte minden tizenéves átélt bármikor és bárhol: itt rúgtam be először. Ide menekültünk be az ágyútűz elől a párommal, és itt csókolóztunk először, reszketve összebújva, mint a verebek. Egészen megdöbbentő volt számomra hallgatni, hogyan szövődtek egybe a borzalomról és a csodáról, a rettegésről és a szeretetről szóló emlékek.
Hogyan voltak képesek emberek éveken keresztül élni – és nem csak túlélni – egy olyan városban, ahol a halál minden egyes nap, minden egyes sarok mögül ott leselkedett rájuk? Hogyan viselték el ép ésszel, hogy tudván tudták: lehet, hogy most éppen a szerb szomszédjuk lövöldöz rájuk a hegyekből? Aki akár vacsoravendég volt náluk a háború előtt.
És vajon hogyan voltak képesek az emberek az ostrom után együtt élni mindezzel? Ilyen súlyos keresztet cipelve. Hogyan voltak képesek egymás mellett élni, bűnösök és ártatlanok, elkövetők és áldozatok?
És mégis, az élet, valahogyan mégis utat tört magának. Az ember ismét bebizonyította, hogy hihetetlenül alkalmazkodó-képes lény.
Megbocsátás? Igazságszolgáltatás?
Ó nem. Nem jött el a katartikus megtisztulás a társadalom számára. A sebek ott maradtak, nem gyógyultak be soha – csupán körülnőtte, varral fedte be őket az élet. És ez többnyire mindig így van.
Ha a véres történelmünkre nézünk, vajon Magyarország számára valaha eljött a katartikus megtisztulás? A fenét. Elkövetők és áldozatok együtt zötykölődtek az utakon. Szörnyű bűntettek ítéltettek teljes felejtésre. Hallgatás és tabusítás övezi a múltat. Sajgó sebek lapulnak a mosolygó felszín mögött. Generációkon átnyúló traumák mérgezik a lelkeket. Torz reakciókra, küzdj-vagy-menekülj válaszra késztetnek, beteges paranoiába fojtanak a leghétköznapibb helyzetekben is.
Az ősök fájdalma ott nyűszít a depressziós ember zokogásában, a pohár fenekét üveges szemmel bámuló alkoholista sóhajában. A sziszegő törzsi gyűlölködésekben.
„Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc – s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!”
Vajon leszünk-e elegen valaha mi, akik szerint a túlélés nem elég – akik gyógyulásra vágynak? Akik félelmeiket legyőzve az önismeret fényénél vizsgálnák meg kínzó sebeiket? Utat törve magunknak, kiszabadulva a múlt börtönéből, mint beton résein át is az ég, a fény felé törő virág?
(notes to myself)
