Kétféle tudatlanság van.
Az egyik az őszinte tudatlanság: amikor tudjuk, hogy nem tudjuk. Ez a kevésbé veszélyes.
Az igazán veszélyes a tudatlanság másik formája. Amikor azt hisszük, hogy tudjuk.
Ha közelebbről szemügyre vesszük az emberiség igazán kiemelkedő elméinek gondolkodását, akkor megfigyelhetjük, hogy mindegyiküknél jelen van két dolog.
Az egyik az intellektuális alázat: a tudat, hogy igazából nagyon keveset tudunk. A „szakértői” felfuvalkodottság mindig a középszerű elmék sajátja. Akik előre megrágott, készen kapott tudásból épített dogma-kártyavárak mögé rejtőznek.
A másik, ami szorosan kapcsolódik ehhez: a gyermeki rácsodálkozás képessége. Amit nagyon sokan elveszítenek, amire elérik a felnőttkort. Mert azt hiszik, hogy a világban nincs helye a csodának és a varázslatnak. Pedig, ahogy Einstein mondta, leélheted az életedet úgy, hogy semmit sem látsz csodának – és úgy is, hogy mindent csodának látsz.
Az igazán nagy felfedezésekre – akár egyénként, akár úgy is, mint emberiség – pont akkor tehetünk szert, amikor képesek vagyunk aktiválni a gyermeki, rácsodálkozó elménket. Ami nem jelent infantilizmust vagy babonát. Nyitottságot az új perspektívákra igen.
Ahogy Shunryo Suzuki zen mester mondta: „a kezdő elme számos lehetőséget rejt magában, a szakértői elme viszont keveset.”
(notes to myself)
