„Hajlandó vagy meghalni, te gyáva, de élni nem,” írja Hermann Hesse.
Sokan elmennek nyolcezres hegyet mászni, különféle kalandokba bocsátkoznak, sikert és teljesítményt, adrenalintól túlfűtött kihívásokat hajszolnak, hogy megtudják, milyen kemények. Hogy aztán bekeretezve ott feszíthessenek a dicsőség-falon.
De tudjátok, mi az igazi ember-próba?
Amikor az általad szeretett embernek olyan baja van, amire sem az orvostudomány, sem senki más nem tud megoldást. Amikor megtapasztalod, hogy milyen az, amikor nem tudod megoldani, nem tudod elmulasztani. És aki a legfontosabb neked, mégis szenved. Ott, a karjaid között szenved. Te pedig választhatsz: lelépsz, vagy ott maradsz vele.
Az én hőseim: anyukák. Akik ott görnyednek egész éjjel a hasfájósan üvöltő kisbabájuk fölött, és miközben majd elájulnak a kimerültségtől és a kétségbeeséstől, még mindig van erejük ahhoz, hogy szeretetet, figyelmet és jelenlétet adjanak neki. Igen, meg is halnának a gyerekükért: de mennyivel többet tesznek. Élnek érte, vele. Képesek lemondani, képesek elengedni ambíciókat, álmokat, teljesítményt.
És ha belegondolok, hány szülő kénytelen egyedül végigcsinálni ezt. Vagy hány szülő látja el a fogyatékkal élő gyermekét, támogatás nélkül. Hány és hány szülő hozza a világra a gyermekét háborús zónákban, ahol nincs iható víz és ehető étel.
Na az ilyen helyzetben derül ki, hogy milyen emberből vagy. Szociális lényként a legfontosabb nem az, hogyan teljesítesz egyénként – hanem az, hogy miként teljesítesz az emberi kapcsolataidban. És ekkor derül ki számodra is, hogy a szeretet nem egy érzés – hanem egy képesség. Igen, az emberi ostobaság és gonoszság határtalan – de az emberi szeretet és áldozatválallás is végtelen.
Ti, hétköznapi, velünk élő hősök, akik beteg gyermekről, idős szülőról, fogyatékkal élő rokonról gondoskodtok – ha éjjel kinéztek az ablakon az égre, gondoljatok arra: nem vagytok egyedül. És a csillagok elismerően néznek vissza rátok.