A mindfulness meditáció, mint szemlélet és gyakorlat, néha szokatlan területeken is fontos belátásokkal szolgál a számomra. Például az előí­téletek terén. Az életem egy jelenős részében egyáltalán nem tudatosodott bennem, hogy előí­téletes vagyok. Illetve az előí­téleteimet racionális, megalapozott í­téleteknek tartottam. Azt hiszem, az emberek jelentős része egy egész életet leél úgy, hogy ebben a szakaszban marad. És persze bizonygatja, hogy ő mennyire nem előí­téletes, csak éppen azok tényleg ilyenek. Meg egyébként is, túl van tolva és ez már aztán sok. „Én nem utálom a melegeket, de…” „Hát én nem vagyok rasszista, de azért…” És a többi. Aztán jött egy olyan szakasz, amikor tudatosodott bennem, hogy milyen sok olyan í­téletet alkottam mindenféle eltérő bőrszí­nű, nemű, szexuális orientációjú, kultúrájú, vallású stb. emberről, ami valójában kulturálisan kódolt gyanakváson és sztereotí­piákon alapul. Ezeknek persze volt némi valóságalapja, igazságmagja – mindig van – csak éppen nem láttam tovább a felszí­nnél. És legfőképpen: a saját kiváltságaim is láthatatlanok voltak a számomra. Amelyek egyébként majd kibökték a szememet. A következő szakaszban aztán próbáltam nagyon felvilágosult lenni. Kigyomlálni az előí­téleteimet. Megfelelően viselkedni, beszélni. És amikor esetleg valami előí­téletes gondolatom, érzésem támadt: szégyelltem magam érte. Amióta meditálok, ez is megváltozott. Beláttam, hogy nem kell szégyellnem magam azért, mert tele vagyok előí­télettel. Ezeket nem választottam: ezekbe szocializálódtam. Középosztálybeliként, férfiként, fehérként stb. Bizony gyakran az agyam félelemközpontja, az amigdala, riadójelzést ad, ha cigány ül mellém a villamoson. Önkéntelenül elhúzom a számat, ha egy nő nem úgy viselkedik, ahogy azt férfiként elvárom. A lelki szemeimet forgatom, amikor arról van szó, hogy a transzok milyen WC-t használjanak. De nem is tértem vissza az első szakaszba: nem merülök el, nem azonosulok ezekkel az előí­téletes érzésekkel, gondolatokkal. Nem is söpröm be rögtön a szőnyeg alá szégyenkezve, mint a második szakaszban. Inkább azonosí­tom, megnevezem. Kí­váncsian megvizsgálom. Meghatározom az eredetét. És ha kedvesen, együttérzően fordulok oda saját magamhoz – akkor sokkal kedvesebben és együttérzőbben tudok odafordulni a másikhoz is. Igazából ez az, ami valóban hiányzik a hasonló témákban folytatott párbeszédekből: a kedves és együttérző odafordulás a másikhoz. Ha ez kölcsönösen megvan, akkor az egyik fél nem fog szükségtelenül befeszülni azon, hogy rá akarnak erőltetni valamiféle számára életszerűtlen viselkedési kódexet. A másikat pedig nem tölti el a düh amiatt, hogy a kiváltságosabb csoport tagja nem érti meg, nem fogadja el annak, ami. Nem mondom, hogy ez mindent megold: történelmileg kialakult, rendszerszintű egyenlőtlenségek nem tűnnek el egy csapásra. De hiszem, hogy valahol a változás itt kezdődik el mindig: az őszinte önvizsgálatnál, és az Én és a Te közötti biztonságos térben – ahol a másik nem akadály, korlát, vetélytárs, ellenfél. Itt születhetnek meg társadalmat átformáló igazságok. Ahogy A.H. Almaas mondta: csak amikor az együttérzés jelen van, csak akkor engedik meg az emberek maguknak, hogy meglássák az igazságot. (notes to myself) kép: mr.rolzay