A mindfulness meditáció, mint szemlélet és gyakorlat, néha szokatlan területeken is fontos belátásokkal szolgál a számomra. Például az előítéletek terén.
Az életem egy jelenős részében egyáltalán nem tudatosodott bennem, hogy előítéletes vagyok. Illetve az előítéleteimet racionális, megalapozott ítéleteknek tartottam. Azt hiszem, az emberek jelentős része egy egész életet leél úgy, hogy ebben a szakaszban marad. És persze bizonygatja, hogy ő mennyire nem előítéletes, csak éppen azok tényleg ilyenek. Meg egyébként is, túl van tolva és ez már aztán sok.
„Én nem utálom a melegeket, de…” „Hát én nem vagyok rasszista, de azért…” És a többi.
Aztán jött egy olyan szakasz, amikor tudatosodott bennem, hogy milyen sok olyan ítéletet alkottam mindenféle eltérő bőrszínű, nemű, szexuális orientációjú, kultúrájú, vallású stb. emberről, ami valójában kulturálisan kódolt gyanakváson és sztereotípiákon alapul. Ezeknek persze volt némi valóságalapja, igazságmagja – mindig van – csak éppen nem láttam tovább a felszínnél.
És legfőképpen: a saját kiváltságaim is láthatatlanok voltak a számomra. Amelyek egyébként majd kibökték a szememet.
A következő szakaszban aztán próbáltam nagyon felvilágosult lenni. Kigyomlálni az előítéleteimet. Megfelelően viselkedni, beszélni. És amikor esetleg valami előítéletes gondolatom, érzésem támadt: szégyelltem magam érte.
Amióta meditálok, ez is megváltozott.
Beláttam, hogy nem kell szégyellnem magam azért, mert tele vagyok előítélettel. Ezeket nem választottam: ezekbe szocializálódtam. Középosztálybeliként, férfiként, fehérként stb. Bizony gyakran az agyam félelemközpontja, az amigdala, riadójelzést ad, ha cigány ül mellém a villamoson. Önkéntelenül elhúzom a számat, ha egy nő nem úgy viselkedik, ahogy azt férfiként elvárom. A lelki szemeimet forgatom, amikor arról van szó, hogy a transzok milyen WC-t használjanak.
De nem is tértem vissza az első szakaszba: nem merülök el, nem azonosulok ezekkel az előítéletes érzésekkel, gondolatokkal. Nem is söpröm be rögtön a szőnyeg alá szégyenkezve, mint a második szakaszban. Inkább azonosítom, megnevezem. Kíváncsian megvizsgálom. Meghatározom az eredetét. És ha kedvesen, együttérzően fordulok oda saját magamhoz – akkor sokkal kedvesebben és együttérzőbben tudok odafordulni a másikhoz is.
Igazából ez az, ami valóban hiányzik a hasonló témákban folytatott párbeszédekből: a kedves és együttérző odafordulás a másikhoz. Ha ez kölcsönösen megvan, akkor az egyik fél nem fog szükségtelenül befeszülni azon, hogy rá akarnak erőltetni valamiféle számára életszerűtlen viselkedési kódexet. A másikat pedig nem tölti el a düh amiatt, hogy a kiváltságosabb csoport tagja nem érti meg, nem fogadja el annak, ami.
Nem mondom, hogy ez mindent megold: történelmileg kialakult, rendszerszintű egyenlőtlenségek nem tűnnek el egy csapásra. De hiszem, hogy valahol a változás itt kezdődik el mindig: az őszinte önvizsgálatnál, és az Én és a Te közötti biztonságos térben – ahol a másik nem akadály, korlát, vetélytárs, ellenfél. Itt születhetnek meg társadalmat átformáló igazságok.
Ahogy A.H. Almaas mondta: csak amikor az együttérzés jelen van, csak akkor engedik meg az emberek maguknak, hogy meglássák az igazságot.
(notes to myself)
kép: mr.rolzay
