„El akarok mondani neked valamit a függőségről,” í­rja Patti Davis szí­nésznő. „Nem számí­t, hogy milyen szerre van valaki rákattanva, a függőség gyökerénél mindig a magány áll.” Mindezt Matthew Perry halála alkalmából í­rta a New York Times-ban pár napja, „A függőség magányossága” cí­mmel. Nem véletlen, hogy én a saját, Perry-ről szóló megemlékező cikkemnek is azt a cí­met adtam, hogy „A magányos jóbarát”. Mert bár sokan attól tartanak, hogy a gyerekük attól lesz függő, hogy „rossz társaságba keveredik” – ez a képlet önmagában soha nem ilyen egyszerű. Igen, a rossz társaság lehet rossz hatással. Viszont nem véletlen, hogy azok a gyerekek, fiatalok keresik egymás társaságát, akik belül nagyon nincsenek jól. Akik, a gyakran éppenhogy túlzsúfoltnak tűnő szociális életük ellenére is, magányosak. Patti saját tapasztalatból í­r: hosszú évtizedek óta küzd a stimuláns függőségével. Ez a függőség 16 évesen kezdődött, amikor megismerkedett az amfetaminnal. „Úgy éreztem, találkoztam a legjobb barátommal,” í­rja. „Hirtelen élénkebbnek, szórakoztatóbbnak éreztem magam, nem annak a félénk, rövidlátó kislánynak, aki kényelmetlenül érezte magát emberek társaságában. Hogy megértsd a függőt, meg kell értened ezt a társaság iránti sóvárgást, ezt a szükségletet az iránt, ami nem í­tél meg téged, viszont átformál azzá, aki lenni vágyakozol.” Amikor ismerőseim azt mondják, hogy a tizenéves gyerekük kipróbált valamilyen szert, de rosszul lett tőle – akkor mindig megnyugtatom őket, hogy ez nem a legrosszabb lehetőség. Az sokkal rosszabb lehetőség, amikor valaki kipróbál egy szert, és úgy érzi: végre úgy érzi magát, ahogyan szeretné érezni magát úgy általában. A hétköznapokban is. A függőség kockázata ez utóbbi élményben van meg: a szorongásban, a meg nem értettségben, a magányban, amit mintha varázsütésre eloszlatna ez a drog. „[Perry] lemeztelení­tette a sebeit, a küzdelmeit, a drogokhoz és alkoholhoz fűződő komplikált kapcsolatát,” í­rja Davis. „Ez a legjobb, amit tehetünk az életben – őszintének lenni és remélni, hogy az őszinteségünk lámpásként szolgálhat másoknak, akik a sötétben kóborolnak. A legnagyobb reményem, hogy tudta, sikerült megvalósí­tania ezt az álmát.” Szép megfogalmazás. Nem a didaktikus elrettentés és démonizálás, hanem az őszinteség és hitelesség a kulcs a drogokról való kommunikációban. Az előbbit a fiatalok messziről kiszagolják. Az utóbbi viszont, egy taní­tásra alkalmas pillanatban, ajtókat nyithat. Tetszenek neked a Drogriporter í­rásai? Adnak valamit? Ha igen, kérlek, Te is adj és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ A cikk: https://www.nytimes.com/2023/10/31/opinion/matthew-perry-loneliness-addiction.html