Amikor traumáról beszélünk, az emberek legtöbbször adottnak veszik, hogy minél rosszabb dolog történt velünk, annál nagyobb eséllyel traumatizálódhatunk. Pedig ez nem í­gy van. Jó példát kí­nálnak erre a frontot járt katonák. Akiknek csak egy kisebbségénél alakul ki a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD). És nem is feltétlenül csak azoknál, akik a legsúlyosabb harctéri tapasztalatokat élték át. A traumatizálódás kulcsát nem önmagában a rossz élményben kell keresnünk. Nem abban, ami történt. Hanem abban, hogy mi hogyan reagáltunk rá – és hogyan változtatott meg minket. Hogy kinél és milyen súlyos PTSD alakul ki, azt nagyban befolyásolja, hogy milyen képességekkel rendelkezik azoknak a negatí­v élményeknek a feldolgozására, amelyek érték. Egy ilyen fontos képesség az, amiről én is sokat í­rtam mostanában: az önegyüttérzés képessége. Nem véletlenül: mert a tudományos bizonyí­tékok szerint ez a képesség – ami egyébként fejleszthető – az egyik legalapvetőbb védőfaktor a traumával szemben. Többek között erre a következtetésre jutottak egy 2015-ben a Journal of Traumatic Stress cí­mű folyóiratban publikált kutatás szerzői. A kutatók 115 Irakból és Afganisztánból frissen hazatért katona körében kérdőí­ves vizsgálatot folytattak, hogy feltárják: milyen intenzí­v harctéri tapasztalatokat szereztek a fronton, és hányan szenvedtek ennek következtében a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD) tüneteitől. A kutatók azt találták, hogy minél jobban képesek voltak a veteránok együttérezni saját magukkal, annál kevésbé szenvedtek a PTSD-től. Mi több, ez az eredmény akkor is fennmaradt, amikor bekalkulálták a harctéri élmény súlyosságát is. 12 hónap elteltével a PTSD-től szenvedő veteránok körében azoknak voltak kevésbé súlyosak a tüneteik, akik jobban teljesí­tettek az önegyüttérzés teszten. Mint a korábbi posztjaimban már í­rtam: az önegyüttérzés teljesen más, mint az önsajnálat. Az utóbbi a tehetetlenséget, áldozat-tudatot, tagadást, elszigeteltséget erősí­ti. Az önegyüttérzés viszont segí­t abban, hogy éppen olyan kedvesen és segí­tőkészen forduljunk oda saját magunkhoz, mint egy szeretett jó baráthoz. Növeli az elfogadást és a kapcsolódást más emberekhez. Nem önzővé, hanem éppen ellenkezőleg: másokkal szemben is együttérzőbbé tesz bennünket. Hiszen a másokkal való cselekvő együttérzés az önmagunkkal való együttérzésnél kezdődik. Ha adnak neked valamit a Drogriporter í­rásai, kérlek, adj Te is, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/ A kutatás: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25808565/