Amikor traumáról beszélünk, az emberek legtöbbször adottnak veszik, hogy minél rosszabb dolog történt velünk, annál nagyobb eséllyel traumatizálódhatunk. Pedig ez nem így van. Jó példát kínálnak erre a frontot járt katonák. Akiknek csak egy kisebbségénél alakul ki a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD). És nem is feltétlenül csak azoknál, akik a legsúlyosabb harctéri tapasztalatokat élték át.
A traumatizálódás kulcsát nem önmagában a rossz élményben kell keresnünk. Nem abban, ami történt. Hanem abban, hogy mi hogyan reagáltunk rá – és hogyan változtatott meg minket.
Hogy kinél és milyen súlyos PTSD alakul ki, azt nagyban befolyásolja, hogy milyen képességekkel rendelkezik azoknak a negatív élményeknek a feldolgozására, amelyek érték. Egy ilyen fontos képesség az, amiről én is sokat írtam mostanában: az önegyüttérzés képessége. Nem véletlenül: mert a tudományos bizonyítékok szerint ez a képesség – ami egyébként fejleszthető – az egyik legalapvetőbb védőfaktor a traumával szemben.
Többek között erre a következtetésre jutottak egy 2015-ben a Journal of Traumatic Stress című folyóiratban publikált kutatás szerzői. A kutatók 115 Irakból és Afganisztánból frissen hazatért katona körében kérdőíves vizsgálatot folytattak, hogy feltárják: milyen intenzív harctéri tapasztalatokat szereztek a fronton, és hányan szenvedtek ennek következtében a poszt-traumatikus stressz szindróma (PTSD) tüneteitől.
A kutatók azt találták, hogy minél jobban képesek voltak a veteránok együttérezni saját magukkal, annál kevésbé szenvedtek a PTSD-től. Mi több, ez az eredmény akkor is fennmaradt, amikor bekalkulálták a harctéri élmény súlyosságát is. 12 hónap elteltével a PTSD-től szenvedő veteránok körében azoknak voltak kevésbé súlyosak a tüneteik, akik jobban teljesítettek az önegyüttérzés teszten.
Mint a korábbi posztjaimban már írtam: az önegyüttérzés teljesen más, mint az önsajnálat. Az utóbbi a tehetetlenséget, áldozat-tudatot, tagadást, elszigeteltséget erősíti. Az önegyüttérzés viszont segít abban, hogy éppen olyan kedvesen és segítőkészen forduljunk oda saját magunkhoz, mint egy szeretett jó baráthoz. Növeli az elfogadást és a kapcsolódást más emberekhez. Nem önzővé, hanem éppen ellenkezőleg: másokkal szemben is együttérzőbbé tesz bennünket. Hiszen a másokkal való cselekvő együttérzés az önmagunkkal való együttérzésnél kezdődik.
Ha adnak neked valamit a Drogriporter írásai, kérlek, adj Te is, és támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/
A kutatás: https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/25808565/
