„Aki önmagának hazudik, és a tulajdon hazugságát hallgatja, odáig jut, hogy nem fedez fel semmilyen igazságot se magában, se maga körül, í­gy aztán tiszteletlenségbe süllyed mind magával, mind másokkal szemben,” í­rta Dosztojevszkij. „Ha meg nem tisztel senkit, szeretni sem tud többé, azért pedig, hogy szeretet hiányában is elfoglalja magát és szórakozzék, átengedi magát szenvedélyeknek, a durva élvezeteknek, mí­gnem teljesen elállatiasodik bűneiben, és mindez attól van, hogy szüntelenül hazudik az embereknek is, magának is.” De vajon miért kezd el valaki hazudni magának? Miért és honnan ez a kényszer, hogy letagadjuk az igazságot – és mi ez az igazság, amivel nem akarunk szembenézni? A lélek mélyrétegeiben leülepedő fájdalom az, amivel nem akarunk szembenézni. A fájdalom, amit amiatt a meggyőződés miatt éreztünk, érzünk, hogy nem vagyunk elég jók és nem vagyunk méltók a szeretetre. Ez az, amivel nem akarunk szembenézni – ez az, amit magunk elől is rejtegetünk, ami elől rettegve menekülünk. Különféle ön- és közösségpusztí­tó viselkedésekbe. Amelyek ideig-óráig azt az illúziót keltik, hogy a kezünkben van a kontroll – hogy tisztelnek és szeretnek minket. És folyamatosan önáltató hazugságok bonyolult hálóját szőjük, hogy saját magunkkal is elhitessük: igazából nekünk ez kell. Ez szükséges. Ez vagyunk mi. Csak í­gy érvényesülhetünk. És, ahogy lenni szokott, a fájdalom elől való menekülés még több fájdalmat okoz. És még több önigazoló hazugságot tesz szükségessé. Csak hogy az ember el tudja viselni a hétköznapokat. Én egy picit megfordí­tanám, amit Dosztojevszkij mondott: az ember eleve azért hazudik magának, mert úgy érzi, mások nem szeretik és tisztelik – és ezért nem tiszteli, nem szereti eléggé magát. Ezt a mondatomat persze megint félreértik majd egyesek. Amikor azt í­rom: önszeretet, akkor nem a kritikátlan önimádatról beszélek – hanem arról a képességről, hogy kedvesen, nagylelkűen, együttérzéssel fordulj oda magadhoz. Azzal az igénnyel, hogy megértsd és elfogadd, aki vagy, ami vagy. Enélkül nincs őszinteség sem magaddal szemben. Sajnos a különféle felépülést és gyógyulást hirdető módszerek gyakran abból indulnak ki: hibás vagy, mi megjaví­tunk. Elromlottál, de mi majd jól megszerelünk. Pedig a valódi felépülés és gyógyulás eredőjében inkább ez kellene, hogy álljon: rossz dolgok történtek veled. A közösségedben nem kaptad meg azt a figyelmet és szeretetet, amit kellett volna – ezért magadnak sem tudod azt megadni. Ezért bántod magadat és a környezetedet is. Mi figyelünk rád és szeretettel támogatunk abban, hogy Te is képes légy őszintén és kedvesen odafordulni magadhoz – és másokhoz. kép: Giovanni Gasparro