„Valósággal kivirult,” mondjuk valakire, akit valamilyen nagy szerencse ért az életben.
Szerelem. Munkahelyi siker. Lottó ötös. Győzelem. Díj.
Az ilyen virulás nagy örömmel jár. Gyakran eksztatikus, eufórikus örömmel.
„Szuperül van,” mondjuk rá. De tényleg?
A gond az, ha ez az öröm pusztán külső körülmények szerencsés együttállásának a függvénye. És amikor a külső körülmények változnak, az öröm is elillan. A virulás hervadásnak adja át a helyét.
Van, aki az egész életét alárendeli annak, hogy elérje és fenntartsa a virulás állapotát. Próbálja úgy alakítani a külső körülményeket, hogy tartósítsák a virulást. Pedig ez hiú ábránd. Bele van kódolva a kielégületenség miatti szenvedés (ahogy a Buddha mondta: dukkha).
Elárulok egy titkot: a legjobban éppen azok az emberek vannak, akikkel jó és rossz dolgok is történnek, de a rossz dolgokkal együtt is képesek megtalálni az örömet az életükben. Mert ez az öröm nem pusztán külső körülményeknek van alárendelve.
Ők azok az emberek, akik nem virulnak – hanem gyarapodnak.
Az ilyen emberek talán nem élnek meg gyakran intenzív eufórikus örömet – de az a higgadt, szelíd derű, ami belőlük, a belsőjükből sugárzik, sokkal hitelesebb számomra. Az élet apró örömeit is tudják becsülni és ízlelgetni – míg óvatosan bánnak a nagy, eksztatikus gyönyörökkel. Az ő örömük teljesebb, rugalmasabb, ellenállóbb. Mert a meghaladott, feldolgozott fájdalom is benne van.
(notes to myself)
Fotó: Richard Kearton
