„Valósággal kivirult,” mondjuk valakire, akit valamilyen nagy szerencse ért az életben. Szerelem. Munkahelyi siker. Lottó ötös. Győzelem. Dí­j. Az ilyen virulás nagy örömmel jár. Gyakran eksztatikus, eufórikus örömmel. „Szuperül van,” mondjuk rá. De tényleg? A gond az, ha ez az öröm pusztán külső körülmények szerencsés együttállásának a függvénye. És amikor a külső körülmények változnak, az öröm is elillan. A virulás hervadásnak adja át a helyét. Van, aki az egész életét alárendeli annak, hogy elérje és fenntartsa a virulás állapotát. Próbálja úgy alakí­tani a külső körülményeket, hogy tartósí­tsák a virulást. Pedig ez hiú ábránd. Bele van kódolva a kielégületenség miatti szenvedés (ahogy a Buddha mondta: dukkha). Elárulok egy titkot: a legjobban éppen azok az emberek vannak, akikkel jó és rossz dolgok is történnek, de a rossz dolgokkal együtt is képesek megtalálni az örömet az életükben. Mert ez az öröm nem pusztán külső körülményeknek van alárendelve. Ők azok az emberek, akik nem virulnak – hanem gyarapodnak. Az ilyen emberek talán nem élnek meg gyakran intenzí­v eufórikus örömet – de az a higgadt, szelí­d derű, ami belőlük, a belsőjükből sugárzik, sokkal hitelesebb számomra. Az élet apró örömeit is tudják becsülni és í­zlelgetni – mí­g óvatosan bánnak a nagy, eksztatikus gyönyörökkel. Az ő örömük teljesebb, rugalmasabb, ellenállóbb. Mert a meghaladott, feldolgozott fájdalom is benne van. (notes to myself) Fotó: Richard Kearton