Ezen a képen a bajszos fekete férfit valószínűleg sokan felismerik: ő Martin Luther King Jr. tiszteletes, az afro-amerikai polgárjogi mozgalom legismertebb alakja. A szakállas fehér bácsit, aki szorosan mellette áll, talán jóval kevesebben ismerik fel. Pedig nem kevésbé jelentős személyiség. Ő Abraham Joshua Heschel rabbi, a 20. század egyik vezető zsidó teológusa és misztikusa.
A kép helyszíne is legendás: az egyik híres selma-i meneten készült, az amerikai polgárjogi küzdelem egyik legfontosabb eseményén. Ahol a fekete felvonulókkal vállt vállnak vetve menetelt ez az idős rabbi, tettével nem kis megrökönyödést váltva ki a saját felekezetében.
Heschel egész családját kiirtották a holokausztban, ő is alig menekült meg. Ez a traumatikus élmény jelentős szerepet játszott abban, hogy egy pillanatig sem habozott, amikor ki kellett állni egy származása miatt üldözött csoport tagjai mellett. Egyik legismertebb könyvét a prófétákról írta (most olvasom), akik, ha kellett, még a Hatalommal szemben is bátran hirdették az igazságot.
„Erkölcsi értelemben az embert határok nélkül kellene foglalkoztatnia embertársa szenvedése. A gonosszal szemben tanúsított közöny rosszabb magánál a gonosznál is. Egy szabad társadalomban kevesen vannak a bűnösök, de mindenki felelős,” írta Heschel. Arra utalt ezzel, hogy még akkor is felelősek vagyunk embertársaink elnyomásáért, ha nem mi magunk vagyunk az elnyomók. Felelősek vagyunk a saját tetteinkért és szavainkért: hogy kiállunk-e vagy gyáván meglapulunk.
Heschel rámutatott, hogy a jó ellentéte nem a gonosz – hanem a közöny. A vallás számára nem ájtatoskodást jelentett és „ragaszkodást a kegyhelyekhez”, hanem „a szív végtelen zarándoklatát.” Az ima célja számára nem alkudozás volt egy felsőbb hatalommal, nem könyörgés, hanem „egy ajtó kinyitása”, a véges és a végtelen közötti távolság leküzdése.
Az életben végső soron „a cél nem az, hogy szerezzünk, hanem az, hogy legyünk, nem az, hogy birtokoljunk, hanem az, hogy adjunk, nem az, hogy ellenőrizzünk, hanem az, hogy megosszunk, nem az, hogy alávessünk, hanem az, hogy összhangba kerüljünk. Az élet ott megy félre, amikor a tér ellenőrzése, a térben elhelyezkedő dolgok birtoklása az egyedüli gondunkká válik.”
Heschelt egész életében az a meggyőződés vezette, hogy az abszurditás mögött mindig ott van a jelentés – hogy a tetteinknek, a szavainknak van jelentősége. Hogy az egész életünk egy műalkotás. Minden nap, minden pillanatban, minden lélegzetvétellel alkotsz.
„Sokunk számára a Selmából Montgomery-be tartó menet egyszerre volt tiltakozás és ima,” írta, „A lábak nem ajkak és a menetelés nem térdelés. És mégis, a lábaink dalokat énekeltek. És szavak nélkül, a menetünk istentisztelet volt. Éreztem, ahogy a lábaim imádkoznak.”
