Ácsán Cshá thai buddhista taní­tó a thai erdei hagyomány egyik nagy mestere volt a huszadik században. Számos ázsiai és nyugati taní­tvány utazott hozzá messzi földről, hogy részesüljön a bölcsességéből. Közéjük tartozott a 60-as években Jack Kornfield, egy zavart és magányos amerikai zsidó fiú (azóta maga is neves buddhista taní­tó). Kornfieldet annyira magával ragadta a buddhista taní­tás (dharma), hogy ő maga is szerzetesnek állt. Kornfield később átutazott Burmába, ahol egy másik mester irányí­tása alatt egy évig csendes meditációs elvonuláson vett részt. Amikor az egy év leteltével visszatért Thaiföldre, hosszasan ecsetelte Ácsán Cshá-nak, hogy miként oldódott fel a teste a fényben, milyen belátásokat szerzett az ürességről, és mennyire megkedvelte a szabadságot, ami a belső csend óráiban áthatotta. Ácsán Cshá elismerően bólogatva hallgatta. Aztán elmosolyodott és megjegyezte: „Nos, legalább van még valami, amiről lemondhatsz.” Kornfield megértette, hogy a különféle különleges tudatállapotok önmagukban nem értékesek. A meditáció legfeljebb arra egy módszer, hogy lecsendesí­tse az elmét, és az képessé váljon lemondani dolgokról. Az elengedés művészete – erre taní­totta Ácsán Cshá a taní­tványait. Egy másik alkalommal Cshá és taní­tványai egy mezőn bandukoltak, és megláttak egy nagy sziklát. „Vajon ez a szikla nehéz szerintetek?” – kérdezte a mester. Kornfield a maga Nyugaton iskolázott elméjével rögtön méricskélni és számolgatni kezdett magában, próbálta megbecsülni a szikla súlyát, és hogy milyen nagy erőre lenne szükség az elmozdí­tásához. „Bizony nehéz, mester,” felelte. „Ha nem emeled fel, akkor nem nehéz,” mosolygott Ácsán Cshá. Vajon hány nehéz súlyt cipelünk magunkkal a múltból, ami azért nehéz – mert felemeljük? Mert magunkkal cipeljük? Mert nem vagyunk képesek elengedni? Görnyedezünk, szenvedünk. Ha letesszük a terhet, attól még ott marad, nem tűnik el – de nekünk nem lesz többé súlyos. Milyen könnyű letenni egy terhet – és mégis, a legkönnyebb dolgokat visszük véghez a legnehezebben. De amikor az elme megfigyeli saját magát, nem í­télkezve, szelí­den és kí­váncsian, akkor ez is lehetségessé válik. „Amikor mérges vagy, esetleg sajnálod magad, az remek alkalom arra, hogy megértsd az elméd,” taní­totta. Elutasí­totta a dogmákat: szerinte a taní­tást mindig rugalmasan annak az igényeihez kell igazí­tani, akinek szól. „Ha azt látom, hogy valaki bele akar esni a gödörbe az út jobb oldalán, akkor azt mondom neki: fordulj balra. Aki az út bal oldalán akar beleesni a gödörbe, annak azt mondom: menj jobbra.” Kételkedni természetes, mondta. Csupán az a fontos, hogy ne azonosuljunk a kételkedésünkkel. A kételkedés éppen úgy rabul ejtheti az elmét, mint a vakhit. Azt taní­totta, hogy a Buddha taní­tásait nem könyvekben lehet fellelni: mindenkiben ott van egy bölcs Buddha, a belsőjében, csak meg kell találnia és hallgatnia kell rá.